Aztán megemlítette, hogy Clara megváltozott egy Chamberíben töltött délután után. Daniel gyorsan összerakta a darabkákat.

—A kávézó.

Elővette a mobiltelefonját, és megnyitott egy fotót, amit Irene küldött neki aznap: ők ketten a bolt előtt.

Pilar megrázta a fejét.

– Apád azt szokta mondani, hogy az intelligens emberek rendkívül ügyetlenek tudnak lenni, ha félnek.

Dániel lehuppant egy székre.

Felment az emeletre, hogy megkeresse Clarát, de kopogás előtt megállt. Hallotta, hogy a lány telefonon beszél az anyjával.

– Igen, anya. Bilbao messze van, de jó lesz újrakezdeni.

Szünet következett.

– Rendben van. Ezzel a munkával végeztünk.

Daniel a falnak támasztotta a homlokát. Be akart menni, de megértette, hogy egy kétségbeesett könyörgés nem lesz elég. Clarának tudnia kellett, hogy ez nem csak átmeneti volt számukra.

Azon az estén hárman vacsoráztak. Pilar túl sokat beszélt ahhoz, hogy kitöltse a csendet. Clara elmosolyodott. Daniel alig nyúlt az ételhez.

– Holnap korán kell indulnom – mondta.

Klára lesütötte a szemét.

-Természetesen.

17:30-kor Dániel elment otthonról.

Clara meghallotta az ajtót, és azt hitte, még csak el sem köszönhet neki.

09:00-kor Pilar hosszan ölelte.

– Majd felhívsz.

— Minden héten.

– Nem egy ápolónőtől akarok ígéreteket. Egy lánytól akarok ígéreteket.

Klára ismét elérzékenyült.

Egy üzenetet hagyott Danielnek a pulton: „Köszi, hogy megnevettetettél ebben a házban, ahová csak dolgozni jártam. Vigyázz az édesanyádra. És tanuld meg, hogy ne égjen meg a tészta.”

Aztán elment a bőröndjével.

A Madrid-Barajas felé tartó taxiban felismerte azokat a helyeket, amelyek hat héttel korábban semmit sem jelentettek: Pilar pékségét, a parkot, ahol hármasban sétáltak vacsora után, a sarkot, ahol Daniel kávét vett.

Éveket töltött azzal, hogy ki-be költözzön mások otthonaiba. Soha nem sírt, ha elhagyna egyet sem.

A terminálnál letette a bőröndjét, és a biztonsági ellenőrzőpont felé indult.

Aztán megszólalt a telefon.

Pillér.

-Minden rendben?

–Tökéletes. De vissza kell jönnöd.

Klára megállt.

-Mi történt?

– Ha elmondom, a fiam kitagadott. Bízz bennem még egyszer.

A hívás véget ért.

Clara az ellenőrzőpont vonalára nézett. Aztán a kijáratra.

Tíz perccel később már a bőröndjét próbálta visszaszerezni. Majdnem 40 perccel később beszállt egy másik taxiba.

Amikor megérkezett a házhoz, a kapu nyitva volt. Bent minden lámpa le volt kapcsolva.

-Pillér?

Nem érkezett válasz.

Aztán fényt látott a kertben.

Kinyitotta a hátsó ajtót.

Több száz apró égő lógott a fák és a pergola között. Középen egy háromszemélyes asztal állt, fehér virágok, három pohár és egy tálca spagetti.

Néhányat megégettek.

Dániel az asztalnál várt.

– Azt hittem, dolgozol.

– Dolgoztam.

A lámpákra mutatott.

– Ez nehezebb volt, mint egy szálloda megtervezése.

Clara idegesen felnevetett.

Daniel egy lépést tett felé.

–A nő a menzán Irene volt, az unokatestvérem.

Klára abbahagyta a mosolygást.

– Nem kell nekem semmit sem magyaráznod.

– Igen. Irene Valenciából jött. Az egész étkezés alatt gúnyolódott rajtam, mert nem volt bátorságom bevallani neked, hogy szerelmes vagyok beléd.

Klára némán nézett rá.

– Nem tudom, mikor történt – folytatta Daniel. – Talán amikor segítettél anyámnak azon az estén. Talán amikor betöltötted ezt a házat zenével. Vagy amikor nevettél a spagettimen.

– Ehetetlenek voltak.

-Tudom.

A könnyek megelőzték a nevetést.

Daniel előhúzott néhány összehajtott papírlapot. A hathetes szerződés másolata volt rajta.

– Ez hozott ide téged.

Ketté tépte a leveleket.

– De nem ezzel akarlak visszatartani.

Klára gyengéden megrázta a fejét.

– Daniel, elfogadtam egy állást Bilbaóban.

-Tudom.

– Két nap múlva kezdek.

– Én is tudom.

– Nem kérheted, hogy adjam fel az életemet, csak azért, mert már hetek óta együtt vacsorázunk.

– Nem foglak megkérdezni.

Ez a válasz meglepte a lányt.

„Ha úgy döntesz, hogy Bilbaóba mész, akkor elmész. Ha el akarod kezdeni azt a munkát, akkor el fogod. Ha ennek hétvégi vonatozással és telefonhívásokkal kell kezdődnie, majd megtanulom. Csak azt nem akarom, hogy úgy menj el, hogy azt hiszed, anyám dajkája voltál, és semmi több.”

Klára befogta a száját.

Évekig hallotta, hogy szüksége van valakire, aki gondoskodik róla. De nem akarta, hogy bárki megmentse. Azt akarta, hogy valaki őt válassza anélkül, hogy arra kérné, hogy hagyja abba önmaga létezését.

Úgy tűnt, Dániel megértette.

„Én házakat építek” – mondta –, „de nem tudtam, hogyan kell egyet otthonná alakítani. Te pedig megcsináltad anélkül, hogy egyáltalán próbálkoztál volna.”

Benyúlt a kabátja belső zsebébe, és előhúzott egy kis bársonydobozt.

Klára szeme tágra nyílt.

–Tudom, hogy hat hét őrültségnek tűnik. És nem akarom, hogy ez elvegye a szabadságodat. Nem arra kérlek, hogy hagyd el Bilbaót vagy a hivatásodat. Azt kérdezem, hogy akarsz-e velem életet építeni, még akkor is, ha lépésről lépésre kell kitalálnunk, hogyan tegyük.

Aztán letérdelt.

– Clara Rivas, hozzám jössz feleségül?

A kert elcsendesedett.

Clara a gyűrűre nézett, majd a férfira, aki megtanult korán hazajönni érte, végül pedig az asztalra, ahol megégett a tészta.

– Van egy feltétel.

Dániel nagyot nyelt.

– Bármelyikük is.

– Soha többé nem fogsz felügyelet nélkül spagettit főzni.

Hangosan felnevetett.

—Elfogadom.

Klára bólintott.

– Akkor igen.