A rongyot a munkapadra dobtam, és a nyitott garázsajtónak dőltem. Nem tartottuk meg a virginiai házat. Még a benzint is ledörzsölve, a falak túl sok szellemet őriztek. Felszámoltuk az ingatlant, elvettük a Julian és Marcus által lemondott vagyontárgyakat, és vettünk egy kis, szerény ranchot Montana nyílt vidékén .

Végleg felmondtam a mélytengeri szerződéseket. Nem volt szükségem a pénzzel teli zsebekre, a státuszra vagy az adrenalinra, ha ez azt jelentette, hogy a szívemet őrizetlenül kell hagynom a szárazföldön. A zúzó mélységeket felcseréltem a nyílt égre, helyi szerkezetépítő vállalkozóként dolgozva. A lehető legfájdalmasabb módon tanultam meg, hogy egy otthon nem drága fából, importált kőből vagy nehéz zárakból épül. Teljes egészében azokból a határokból áll, amelyeket agresszíven szabsz meg, és azokból az emberekből, akiket erőszakosan nem engedsz átlépni rajtuk.

Röviden Julianra és Marcusra gondoltam. Jelenleg egy szigorúan őrzött állami börtönben rothadtak, egymást követő büntetéseiket csalás, testi sértés és zsarolás összeesküvése miatt töltik. Az úgynevezett „elit” barátaik és country klubtagjaik teljesen kitagadták őket abban a pillanatban, hogy a rendőrségi jelentések nyilvánosságra kerültek. Kétségbeesetten akarták elkölteni a nehezen megkeresett pénzemet; ehelyett életük hátralévő részét erre fordították.

– Készen állok – mondtam, odaléptem és beültem a Mustang makulátlan anyósülésére. – Majd meglátjuk, milyen gyorsan tud ez a valami eltűnni a múltból.

Sarah nevetett, és sebességbe tette a kocsit.

Épphogy csak csikorogtak a kerekek a főúton, amikor a titkosított mobiltelefonom vadul rezegni kezdett a zsebemben. Biztonságos riasztás érkezett egy felsőkategóriás magánnyomozótól, akit öt hónappal ezelőtt fogadtam fel.

Megnyitottam az üzenetet. Egy nagy felbontású biztonsági kamerafelvétel volt, egy öltönyös férfiról, aki éppen kilépett a korábbi búvárcégem louisianai központjából. Ő volt a „vevő”. A logisztikai igazgató, aki összeesküdött Juliannal, hogy elvágják az oxigéncsövemet a biztosítási pénz egy része érdekében.

Szemem összeszűkült, a mély óceán hideg, nehéz nyomása egy futó pillanatra visszatért az ereimbe. Az otthoni védekező háború véget ért, de a támadó háború éppen csak elkezdődött. Ezúttal azonban nem vakon harcoltam a tenger fenekéről.

Lezártam a telefon képernyőjét, visszacsúsztattam a zsebembe, és átnyúltam a középkonzolon, hogy megfogjam Sarah kezét.

– Minden rendben? – kérdezte, rám nézve.

– Minden tökéletes – mondtam, és a horizontot néztem. – Először vezetünk. Aztán befejezzük a munkát.

Ha szeretnél még ehhez hasonló történeteket, vagy ha megosztanád a gondolataidat arról, hogy mit tettél volna az én helyzetemben, szívesen olvasom. A nézőpontod segít abban, hogy ezek a történetek több emberhez eljussanak, ezért ne félj hozzászólni vagy megosztani.