Az első héten elmagyarázta nekem az új folyamatokat.

A második ügyfelekkel való találkozókra vezetett.

A harmadik már úgy tárgyalt a nemzetközi beszállítókkal kötött szerződésekről, mintha évek óta ott lett volna.

Egyik este, miután lezárt egy különösen nehéz tárgyalást, Sebastian elvitte az egész csapatot vacsorázni.

Amikor megérkezett a desszert, egy kis őszibarackos tortát tett elém.

– Még mindig kedveled őt, ugye?

Meglepetten néztem rá.

— Honnan tudod ezt?

Mosolygott.

– Az egyetemen mindig vettél őszibarackvizet vizsgák előtt.

Majdnem nyolc év telt el.

Öt évnyi kapcsolat után Adrián soha nem emlékezett rá, mennyire szeretem a kávémat.

Sebastiannak eszébe jutott egy nyolc évvel ezelőtti ital.

Ez nem jelentette azt, hogy szerelmes volt.

De eszembe juttatott valamit, amit már elfelejtettem: nem kell, hogy fájjon, ha meglátnak.

Anya is elkezdett megváltozni.

Hetekig kerülte a tükröket.

Egyik szombaton megkért, hogy kísérjem el egy szépségszalonba.

Azt hittem, el akarja rejteni az egyenetlen vágásokat.

Ehelyett leült a tükör elé, és így szólt:

—Vágd egyenletesre. Rövidre.

A stylist megkérdezte, hogy mennyibe kerül.

Anya mély levegőt vett.

– Amire szükségem van, hogy újra érezzem, hogy ez a haj hozzám tartozik.

Sírni kezdtem.

Meglátott engem a tükörben és elmosolyodott.

–Egész életemben azt hittem, hogy a copfom a családunk emlékét őrzi. Most már értem, hogy az emlék itt van.

Megérintette a mellkasát.

– Senki sem tudja ollóval elvágni.

Azon a napon vállig érő hajjal ment ki.

Másképp járt.

Felegyenesebb.

Öngyújtó.

Hónapokkal később Sebastian elkezdett látogatni minket.

Először édes kenyérrel érkezett, mert az anyja meghívta vacsorára.

Amikor a nő elkezdte az enchiladákat készíteni, a férfi levette a kabátját.

—Hogyan segíthetek?

– Egyáltalán nem – felelte anya. – Meg vagy hívva.

– Akkor mosogathatok.

Anya hangosan felnevetett.

Én is.

Adrian még soha nem mosogatott el saját csészét anyám házában.

Sebastian végül hagymát aprított, miközben anya gyerekkori történeteket mesélt neki.

„Lucía zseniálisan tanult” – mondta –, „de a konyhában igazi fenyegetést jelentett.”

– Ezt már tudtam.

– Sebastian!

Mindketten nevettek.

Ez az egyszerű vacsora jobban meghatott, mint bármelyik drága étterem, ahová Adrian elvihetett volna.

Nem voltak látszatok.

Nem voltak fontos vezetéknevek.

Senki sem becsülte fel, mennyi pénze van anyámnak.

Hárman ettünk, nevettünk és ellazultunk.

A nyugalom lassan valami olyasmivé vált, amiben már nem hittem, hogy lehetséges.

Amíg Adrian meg nem jelent.

Majdnem hat hónap telt el.

Egyik reggel kijöttem az épületből, és ott találtam őt egy autónak támaszkodva.

Vékonyabb volt.

Sötét karikák voltak a szeme alatt.

Amikor meglátott, könnybe lábadt a szeme.

– Lucía.

Hátraléptem.

– Mit csinálsz itt?

– Hónapok óta kereslek.

– Nem kellene.

Megpróbált közeledni.

– Mindent tudok, amit Camila tett.

– Ez semmit sem változtat a dolgon.

– Igen, változik.

Megráztam a fejem.

– Változtasd meg, amit róla gondolsz. Amit velem tettél, az nem változik.

Néma maradt.

– Tévedtem.

-Igen.

– Feljelentettem. Mindent átadtam, amit találtam.

-JÓ.

Bruno akár több évet is börtönben tölthet.

– Ezt majd a bíró eldönti.

A közönyöm mintha kétségbeesésbe kergette volna.

– Csak ennyit fogsz mondani nekem?

Ránéztem.

– Mire számítottál?

– Nem tudom… hogy legalább megértetted, hogy megpróbáltam megjavítani.

Furcsa szomorúságot éreztem.

Nem nekünk.

A nő miatt, aki voltam.

Az a nő, aki bármit megadott volna, hogy ezeket a szavakat hallja hat hónappal korábban.

–Adrian, nem szakíthatsz valakivel, majd rájössz, hogy az a személy, akivel szakítottál, szintén elárult téged, és úgy térsz vissza, hogy azt várod, minden kezdődik elölről.

-Szeretlek.

– Talán. De hiába szeretsz valakit, ha nem tiszteled.

Elkomorodott az arca.

– Kezdhetjük a nulláról.

– Már a nulláról kezdtem.

Aztán meglátta Sebastiant, aki elhagyja az épületet.

Az arckifejezése megváltozott.

– Most már értem.

Felsóhajtottam.

– Semmit sem értesz.

– Elhagytál miatta.

Sebastian néhány méterrel arrébb megállt.

Hitetlenkedve néztem Adrianra.

– Akkor hagytalak el, amikor arra kényszerítetted a menyasszonyodat, hogy fejet hajtson az asszony előtt, aki megalázta az anyját.

Adrian összeszorította az állkapcsát.

– Kihasználja, hogy sebezhető vagy.

– Ne beszélj helyettem.

– Lucía…

– Sebastian később megjelent. Segítség nélkül tönkretetted a kapcsolatunkat.

Adrian megpróbálta megragadni a karomat.

Sebastian közbelépett.

– Már mondta, hogy nem akar veled beszélni.

– Maradj ki belőle.

– Nincs szükségem rá, hogy beszéljen helyettem – mondtam. – De neked sincs jogod hozzám érni.

Elővettem a telefonomat.

– Ha nem mész el, hívom a rendőrséget.

Adrian úgy nézett rám, mintha nem ismerte volna fel az előtte álló nőt.

Talán nem is ismerte fel igazán.

Az általa ismert Lucia túl sokat szenvedett el.

Az előtte álló nő már megtanulta, mibe kerül ez.

– Tényleg ennyire gyűlölsz engem?

– Nem gyűlöllek téged.

Úgy tűnt, ez még jobban fáj neki.

-Egyszerűen már nem érzek irántad semmit.

Elment.

Azon a délutánon órákig remegett a kezem.

Sebastian nem próbált megcsókolni.

Elszalasztotta a lehetőséget.

Egyszerűen letett elém egy csésze teát, majd leült az asztal másik oldalára.

– Nem kell bizonyítanod, hogy jól vagy.

Akkor értettem meg, miért éreztem magam biztonságban mellette.

Adrián számára minden szeretetteljes gesztus rejtett adósságot hordozott magában.

Sebastiannal fellélegezhettem.