Teresa a dokumentumra mutatott.

– Itt azt állítja, hogy Eugenia a programban való részvétele során szerzett információkat használta fel. A neve is szerepel, mint aki megerősíti a tényeket.

Dániel felnézett.

– Ez hazugság.

Senki sem szólt semmit.

Fernanda keresztbe fonta a karját.

—A családi fiókunkról küldtük az e-mailt.

Daniel lassan felé fordult.

– Küldjük el őket?

A húgom összeszorította a száját.

– Én küldtem.

– A nevemben?

– Férj és feleség vagyunk.

Daniel szárazon felnevetett.

– Ez nem jelenti azt, hogy vádakat írhatsz alá a nevemben.

Fernanda rám mutatott.

– Minden miatta kezdődött!

Terézia félbeszakította.

– Morales asszony nem beszél.

– Dehogyis. Mindig ugyanazt csinálja. Hallgat, és mindenki mást szörnyetegnek állít be miatta.

Dániel ránézett.

– Senkinek sem kellett segítség ahhoz, hogy bárminek is tűnj.

A húgom felállt.

– Most meg fogod védeni?

– Azt mondom, hogy a nevemet használtad.

– Mert az esküvő után teljesen összezavarodtál. Nem értetted, mit csinál.

– Mit csináltál?

Fernanda az arcomra mutatott.

–Ez! Így állsz fel. Mindenkit megbámulásra késztetsz. Hónapokig próbáltál nem a kezedre gondolni, és ő most úgy mutogatja a sebhelyét, mintha büszke lenne rá.

Daniel lassan kihúzta a bal kezét a zsebéből.

Az égett bőr teljesen látható volt.

–Nem a sebhelyemmel van a gond.

Fernanda gyorsan vette a levegőt.

– Le tudod takarni.

Aztán kimondta azt a mondatot, amivel végre elszakadt tőlük valami.

– Nem az övé.

Dániel rámeredt.

Nem sikított.

Nem ütötte meg az asztalt.

Egyszerűen csak megértette.

„Szóval sosem zavart, hogy anyád megsértette őt” – mondta. „Az zavart, hogy én nem értettem egyet.”

Fernanda elvette a táskáját.

Tönkreteszed a házasságunkat valaki miatt, akit évek óta nem láttál.

– Nem. Még mindig azon gondolkodom, hogy kivel mentem feleségül.

– Dániel…

– Ma este kiviszem a holmimat a lakásból.

A húgom elsápadt.

– Elhagysz engem miatta?

Dániel lassan megrázta a fejét.

– Nem őt választom. Azt választom, hogy ne menjek hozzá valakihez, aki a nevemet használja fel arra, hogy mások munkáját ártson.

Felkelt.

Mielőtt elment, felém fordult.

– Eugenia, már az első naptól fogva világosan kellett volna válaszolnom. Féltem, hogy az esküvő után újabb konfliktusba kerülök.

– Nyújtsa be a nyilatkozatát a bizottságnak – feleltem. – Elég volt.

Nem vágyott hálára.

A legkevésbé sem akartam valamiféle erkölcsi jutalommá válni egy olyan férfi számára, akinek a házassága épp most ment tönkre.

Dániel még aznap írásbeli nyilatkozatot nyújtott be.

Megerősítette, hogy saját kezűleg szerezte meg a munkahelyi telefonszámomat, hogy ő hívott meg az esküvőre, és hogy ő említette először a szakmai kapcsolatunkat.

Azt is kijelentette, hogy soha nem hatalmazta fel Fernandát vagy a szüleimet, hogy a nevében panaszt tegyenek.

A záróülést hétfőn tartották.

Megjelentek a szüleim.

Természetesen megjelentek.

Apám egy bőrmappát cipelt, anyám pedig úgy tartotta a telefonját, mintha egy orvosi bizottság ülésére készülne.

Megpróbálták a nyomozást az egész életem elleni tárgyalássá változtatni.

„A lányunk mindig is érzelmileg labilis volt” – mondta anyám. „Tizenéves kora óta hajlamos a dramatizálásra.”

Teresa nem pislogott.

—Munkaügyi panaszt vizsgálunk. Van-e benne bármilyen, a munkakörével kapcsolatos incidens?

Apám kinyitotta a mappát.

– A családi konfliktus magyarázza az indítékait.

– Az indítékok nem helyettesítik a bizonyítékokat.

Anyám rám nézett.

– Egy olyan személynek, akinek megoldatlan családi problémái vannak, nem szabadna kiszolgáltatott emberekkel dolgoznia.

Most először majdnem elnevettem magam.

Terézia válaszolt is.

– Ha ez kötelező lenne, Mexikóváros fele munkanélküli lenne.

Az önkormányzati képviselő folytatta a dokumentumokkal.

Érvényes volt a diplomám.

Az álláspontomat világosan meghatározták.

A feljegyzések szerint Daniel már jóval azelőtt befejezte a programot, hogy találkozott volna a nővéremmel.

Az e-mail igazolta, hogy meghívtak.

A videó bebizonyította, hogy nem hoztam nyilvánosságra az információkat.

Daniel vallomása pedig azt bizonyította, hogy soha nem nyújtotta be a panaszt.

Apám elvesztette a türelmét.

– A lányom pontosan tudta, hogy a jelenléte botrányt fog okozni.

A képviselő felnézett.

—Az esküvőn meghívásos részvétel nem minősül szakmai vétségnek.

– Nem ismered őt.

Teresa becsukta a mappát.

– Ismerjük az alkalmazottunkat.

Nem tudom, miért fájt nekem ennyire ez a mondat.

Talán azért, mert a szüleim évekig a „jobban ismerlek, mint bárki más” gondolatát használták fel arra, hogy meghatározzák, ki vagy.

Hibás.

Konfliktusos.

Hálátlan.

Manipulatív.

És hirtelen négy ember ült velük szemben, és valami sokkal egyszerűbbet mondtak:

Az, hogy mit gondolsz róla, itt nem számít.

A tények számítanak.

A bizottság kijelentette, hogy nem történt munkaügyi szabálysértés.

Az ideiglenes korlátozást feloldották.

Még aznap délután visszatérhettem a csoportjaimhoz.

Anyám kinyitotta a száját.

– És figyelmen kívül fogják hagyni azt a tényt, hogy pszichológusnak adta ki magát?

A HR-osztály így reagált:

– További tanúvallomásokat is áttekintettünk. Mindegyik egyetért abban, hogy Eugenia koordinátorként mutatja be magát. A felvétel is ezt erősíti meg.

Apám becsapta a mappáját.

Az önkormányzati képviselő hozzátette:

– Van még egy másik dolog. A panaszban Dr. Arturo Moraleshez tartozó szakmai címeket és intézményi e-mail címet használtak fel olyan vádak alátámasztására, amelyeket nem tudtak bizonyítani. A vonatkozó aktát belső felülvizsgálatra elküldik a kórházának.

A csend megváltozott.