Az első csók lassú volt, tele fájdalommal, vággyal és olyan gyengédséggel, amiről egyikük sem gondolta volna, hogy valaha is újra érezni fogja a férje elvesztése után.

– Amióta csak meg akartam tenni, úgy beszélt a birsről, mintha földbirtokoshoz méltó ügy lenne – vallotta be Felipe.

– Jól elrejtette.

– Túl sok gyakorlatom volt abban, hogy elrejtsem, amit akarok.

Órákkal később Florencia visszatért Tomás régi irodájába. Ott észrevett egy laza deszkát az ablak alatt.

Alatta egy viaszos kendőbe csomagolt csomagot talált.

Tartalmazta az eredeti bérleti szerződést, hamisított szerződések másolatait, Federico által aláírt leveleket és Tomás által írt nyilatkozatot.

Az utolsó sor így szólt:

„Ha ma este nem térek vissza, Eduardo Montenegronak kell felelnie a halálomért.”

A dokumentumokból kiderült, hogy a montenegróiak azt tervezték, hogy az északi területeket a valós értékük töredékéért eladják egy vasúttársaságnak, a különbözetet pedig megtartják.

Tomás megbeszélte, hogy Eduardóval azon az úton találkozik, hogy szembeszálljon vele.

Florence azonnal szembe akart nézni vele.

Felipe megállította.

– Nem azért, mert törékenynek tartom. Mert ha tanúk nélkül vádoljuk meg, megsemmisíti a bizonyítékokat, és megszökik.

–Úgy bánik velem, mint valami összetörhető dologgal.

– Nem tartom törékenynek. Értékesnek tartom, és még mindig nem tanultam meg, hogyan védjem meg az egyiket anélkül, hogy megsérteném a másikat.

Florence javasolta a csapdát.

Hagyták, hogy egy szolga, aki arról volt ismert, hogy pletykákat terjesztett, meghallja, hogy az eredeti könyvet másnap reggel vonattal elküldik a bírónak.

Eduardo bekapta a csalit.

Éjszaka elment a régi almaborraktárba, meggyőződéssel, hogy egyedül találja Florence-t.

Felipe, ügyvédje, Arturo Villaseñor és több őr elbújt a közelben.

– Tomás azért halt meg, mert azt feltételezték, hogy a felesége soha nem fogja megérteni a beszámolóit – mondta Florencia. – Nem fogom ezt a hibát azzal jutalmazni, hogy most elbújok.

Bent a raktárban letette a könyvet az asztalra.

Eduardo megjelent.

– Add ide nekem, és megtarthatod a házadat.

– Ezt Tomásnak is megígérte?

A férfi elvesztette a türelmét.

„Csak meg akartam ijeszteni. Találkoztunk az ösvényen, és elkezdett kiabálni, hogy Felipével megy. Küzdenünk kellett. Elesett, és beverte a fejét egy sziklába.”

– Kérhetnék segítséget.

„Élt még, amikor elmentem. De a megmentése mindent lerombolott volna, amit felépítettem.”

Felipe előbukkant az árnyékból.

– Most tanúk előtt vallotta be.

Eduardo hátralépett és meggyújtott egy lámpást. Az égő olaj a száraz fára csöpögött.

A lángok gyorsan terjedtek.

Eduardo felkapta a könyvet, és a hátsó kijárat felé rohant. Florencia követte.

Egy gerenda esett közé és Felipe közé, csapdába ejtve a lányt.

„Mentsétek meg a dokumentumokat!” – kiáltotta, miközben füst töltötte be a helyet.

Felipe a tűz felé indult.

– Már túl sok embert temettem el, akit szerettem.

A munkások segítségével felemelte a gerendát, és a karjában kivitte Florenciát. Arturo utolérte Eduardót az ajtó közelében, és visszaszerezte a könyvet, amelyet még mindig a viaszos kendő védett.

Másnap reggel Eduardót ugyanazon családok előtt tartóztatták le, akiket azzal vádolt, hogy nem fizettek.

Federico megpróbálta tagadni az érintettségét, de a levelek és a banki dokumentumok bizonyították a csalást.

A montenegróiak elvesztették pozícióikat és elítélték őket. A földeket visszaadták jogos lakóiknak, és minden ellopott pesót visszafizetés céljából feljegyeztek.

Fülöp emlékkövet helyezett el az almafák alatt:

„TOMÁS BENÍTEZ. AZ IGAZSÁG ÉS AZOK VÉDELMÉBEN HALT MEG, AKIKNEK NEM VOLT HANGJA.”

Napokkal később elvitte Florence-t a könyvtárba. Az asztalon olyan dokumentumok hevertek, amelyek garantálták, hogy a gyümölcsösben lévő kis ház az övé, hogy megtartja a jövedelmét, és hogy továbbra is kezében tartja a konyha feletti felügyeletet, függetlenül attól, hogy elfogadja-e vagy sem, amit a férfi kérni fog tőle.

– A szabadságuk az első – mondta Felipe. – Most már beszélhetek.

Letérdelt.

–Nem azért szeretlek, mert meg kell mentenem. Azért szeretlek, mert úgy nézel rám, hogy a vezetéknevemet nem hallod. Szeretek minden igazságot, amit ki mersz mondani nekem, és minden szobát, amit elhagysz, és ami kevésbé üresnek érzed magad. Eljössz mellettem?

Florence sírt.

– Csak akkor, ha megérted, hogy néha pontosan oda fogok menni, ahová te azt tanácsolod, hogy ne menjek.

Felipe elmosolyodott.

– Már megtanultam támaszkodni rá.

A következő tavasszal összeházasodtak.

Florence virágokat hozott a kertből. A munkások az első padsorokban ültek, Thomas portréját pedig az anyakönyvi hivatalban helyezték el, nem rejtve, hanem Szent Aurelia valódi történetének részeként tisztelve.

Egy évvel később ismét megünnepelték az aratási ünnepet.

Ez alkalommal minden ételt készítő nőt név szerint mutattak be, tisztességes fizetést kaptak, és a többi vendéggel ült együtt.

Amikor felszolgálták a desszertet, Felipe megkóstolt egy almás pitét, és letette a villáját.

– Ki tette ezt?

Meleg volt a csend.

Mielőtt Florence válaszolhatott volna, az egész terem egyszerre megszólalt:

– Florencia asszony!

Felkelt a főasztaltól.

Felipe odalépett hozzá.

Egy évvel korábban átment a szobán, és ott talált egy nőt, akit mindenki úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagy.

Most mindketten találkoztak a központban.

Ez az első kérdés nem teremtette meg Florence értékét. Csak arra kényszerített másokat, hogy elismerjék azt, ami mindig is ott volt.

Mert Santa Aurelia legjobb dolgai nemcsak a csillárok alatt vagy az aranyozott portrék belsejében voltak találhatók.