Megállt a kezem a billentyűzet felett. Hét év telt el a kapunál történt incidens óta. Hét év csend. – Kösd be – mondtam halkan.

Amikor felvettem, Elise hangja remegett. Nem a régi, felszínes magabiztosság volt benne, hanem valami egészen más: nyers, leplezetlen kétségbeesés. – Maya? Maya, kérlek, ne tedd le! – suttogta.

– Mit akarsz, Elise? – A hangom olyan volt, mint a jég.

– Apáról van szó. Kórházban van. Sztrókot kapott. Nagyon rossz állapotban van, Maya. Az orvosok szerint talán… talán nem éli túl az éjszakát. Azt kérte, hogy hívjalak fel. Látni akar téged. Utoljára.

A gyomromban egy furcsa, nehéz érzés jelent meg. Nem fájdalom volt. Inkább az a fajta feszültség, amit akkor érzel, amikor egy rég befejezett könyvet hirtelen újra a kezedbe nyomnak.

– És anya? – kérdeztem hűvösen.

Elise elhallgatott egy pillanatra. – Anya nincs itt. Ő… ő két éve elhagyta apát. Miután a vagyon teljesen elfogyott a bírságok és a perek miatt, elköltözött Floridába egy másik férfihoz. Apával ketten maradtunk. Én gondoskodom róla, amennyire tudok, de… elfogytam, Maya. Kérlek, gyere el.

Lassan kifújtam a levegőt. – Meggondolom. – Ezzel letettem a telefont.

Aznap este, miután Noah elment aludni, Juliannal a konyhaszigetnél ültünk, egy-egy pohár borral a kezünkben. Elmeséltem neki a hívást. Julian nem szólt azonnal. Ismerte a múltamat, ismerte minden fájdalmamat, és sosem próbált meggyőzni arról, hogy hogyan kellene éreznem. – Mit fogsz tenni? – kérdezte végül, és gyengéden megfogta a kezemet.

– Nem tudom – vallottam be. – Egy részem azt mondja, hagyjam ott, ahol van. Ők választották ezt az utat. De egy másik részem… a másik részem úgy érzi, ha most nem megyek el, azzal hagyom, hogy az a régi kislány, akit folyton elutasítottak, még mindig féljen tőle. Nem akarok úgy élni, hogy egy kérdőjel marad bennem.

Julian bólintott. – Akkor menj el. De tudd, hogy ez nem róluk szól. Hanem rólad. Arról, hogy te képes vagy lezárni ezt az ajtót. Én itt leszek, amikor visszajössz.

5. rész

Másnap reggel a County General Hospital intenzív osztályán álltam. Nem volt magánklinika, nem voltak márványfalak és pezsgő. Az állami kórház levegője fertőtlenítőtől és a reménytelenségtől volt nehéz.

Elise a váróteremben ült, egy műanyag széken. Amikor meglátott, felállt. Alig ismertem rá. A mindig tökéletesen manikűrözött, drága ruhákban járó húgom egy kopott melegítőben állt előttem, a szemei alatt sötét karikákkal. A fáradtság és az élet terhe minden vonásába beleivódott.

Nem ölelt meg, és én sem őt. – A hármas kórterem – mondta halkan. – Egyedül van.

Bólintottam, és elsétáltam mellette. Amikor benyitottam a kórterembe, a gépek monoton pittyegése fogadott. Apám az ágyban feküdt. A férfi, aki egykor büszkén húzta ki magát, és aki képes volt egyetlen pillantással porig alázni másokat, most apró és törékeny volt a fehér lepedők között. Csövek lógtak ki az orrából, az arca hamuszürke volt.

Amikor meghallotta az ajtó nyílását, lassan kinyitotta a szemét. A tekintete megakadt rajtam, és egy hosszú másodpercig csak néztünk egymásra.

– Maya… – suttogta, alig hallhatóan. A hangja reszelős volt és gyenge.

Nem mentem közelebb az ágyhoz. Ott maradtam az ajtóban, egyenes háttal, kezeimet a kabátom zsebébe süllyesztve.

– Elise azt mondta, látni akartál.

Nagyot nyelt, és a gépek gyorsabban kezdtek pittyegni, ahogy a pulzusa megemelkedett. – Igen. Én… én tudom, hogy nincs sok időm. Maya, kérlek… bocsáss meg nekem.

A szavak ott lógtak a levegőben. Bocsáss meg. Olyan könnyű kimondani, amikor már nincs más választás.

– Mit bocsássak meg? – kérdeztem, és a hangom tökéletesen nyugodt volt. – Azt, hogy kitagadtál, mert a szerelem fontosabb volt nekem, mint a te felszínes társadalmi normáid? Vagy azt, hogy visszautasítottad az unokádat, mert “nem volt a véretek”? Vagy esetleg azt, hogy hét évvel ezelőtt egy zsarolólistával a kezedben álltál a házam előtt?

Apám szeme megtelt könnyel. Egy csepp lecsordult az arcán. – Apád voltam… – suttogta. – De… hagyatkoztam anyádra. Mindig is hagyatkoztam rá. És ő… ő megmérgezte a dolgokat.

Egy apró, szomorú mosoly jelent meg a számon. – Még most is ezt csinálod, apa. Még a halálos ágyadon is valaki másra hárítod a felelősséget. Anya talán megmérgezte a vizet, de te ittad meg önként, és te kínáltad meg vele a többi embert is. Senki sem kényszerített arra, hogy elfordítsd a fejed.

A mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Próbált valami mást mondani, talán egy utolsó, kétségbeesett mentséget keresni, de a tüdő már nem engedelmeskedett neki.

Léptem egyet előre, de csak azért, hogy jobban lássa az arcomat. – Azért jöttem, mert látni akartam, mit hagytam hátra. És most már tudom. Egy embert, aki sosem tanult meg feltétel nélkül szeretni. Nem haragszom rád, apa. De nem is tudok megbocsátani. Ahhoz, hogy megbocsássak, előbb valami köteléknek kellett volna lennie köztünk. De azt te kilenc évvel ezelőtt elvágtad.

– Maya… – a hangja már csak egy erőtlen kilégzés volt.

– Nyugodj békében, apa. Remélem, ott, ahová mész, megtalálod azt az elégedettséget, amit ebben az életben sosem tudtál megvenni.