Egyenesen ránéztem.

„Attól függ, melyik házról van szó.”

A mosolya megmaradt, de a tekintete megváltozott.

Chloe odalépett mellé, és átkarolta.

– Nagyon széppé varázsoltuk a szobádat – mondta. – Azt hiszem, tetszeni fog neked a pince is, ha elkészül.

Miután elkészült.

Már voltak terveik a házammal kapcsolatban.

Válasz nélkül ittam még egyet.

Az udvar túlsó végéből Richard engem figyelt.

A ház oldala felé biccentett.

Magánbeszélgetés.

Természetesen.

Követtem őt.

„Holnap intézned kell valamit” – mondta azonnal.

Nincs üdvözlés.

Csak egy parancs.

„Miféle valami?”

„Áthelyezés” – mondta. „Papírmunka. Egyszerű.”

Már tudtam, hová fog ez vezetni.

„Minek az átruházása?”

„A ház.”

Ott volt.

– Chloénak stabilitásra van szüksége – folytatta. – Nem vagy itt annyira, hogy indokolt legyen egy ilyen ingatlan megtartása.

Kapaszkodva.

Érdekes.

– Most már itt vagyok – mondtam.

Ezt figyelmen kívül hagyta.

– Holnap lemész az irodába – mondta. – Írd alá a dokumentumokat. Tedd hivatalossá.

Nem kérés.

„És ha nem?”

A hangneme megváltozott.

„Még mindig vannak kapcsolataim” – mondta. „Emberek, akik emlékeznek arra, mit tettem, akiknek segítettem.”

Az öreg ezredes előbukkant.

„Hamarosan szakra készülsz” – tette hozzá. „Kár lenne, ha valami megnehezítené ezt a folyamatot.”
Figyelmesen néztem rá.

Ez nem családi dolog volt.

Ez volt az előny.

Nyomás.

Ellenőrzés.

Ugyanazok a taktikák.

Másfajta csatatér.

Még mindig azt hitte, hogy ő irányít.

Hagytam, hogy a csend uralkodjon.

Aztán elmosolyodtam.

„Mindjárt gondoskodom róla, hogy a papírmunka pontosan úgy legyen elintézve, apa.”

Ellenállást keresve fürkészte az arcom.

Egyiket sem találtam.

– Jó – mondta.

Aztán elsétált.

Ott maradtam, és hallgattam a bulit.

Chloe még mindig a kezében tartja az órát.

Vance még mindig kapcsolatot épít.

Evelyn még mindig mosolygott, mintha minden a helyén lenne.

A mosolyom megmaradt.

Naplementén keresztül.

A távozó vendégeken keresztül.

Az éjszakán át.

És hétfő kora reggel be a fénycsövekkel megvilágított JAG irodába.

A mappámat a hónom alatt vittem.

Tiszta padlók.

Csendes folyosók.

Nincsenek érzelmek.

Tökéletes.

Egy szakember megvizsgált, és két perccel később Morales kapitánnyal szemben ültem.

Éles szemek.

Nincsenek apróságok.

– Azt mondtad, ez sürgős – mondta.

Odacsúsztattam a mappát felé.

„Az.”

Először a banki nyilvántartásokkal kezdte, aztán az IP-naplókkal, végül a meghatalmazással.

Hagytam, hogy olvassa.

Az arckifejezése alig változott, amíg el nem érte a hamisított aláírást.

– Az nem a tiéd – mondta a nő.

– Nem – feleltem.

Folytatta.

– 45 000 – mondta. – Áthelyezték, amíg bevetésen voltál.

„Igen, asszonyom.”

„És ez a Vance nevű személy aktív szolgálatot teljesítő hadnagy.”

Hátradőlt.

– Rendben van – mondta. – Ez már így is rossz.

Tudtam, hogy rosszabb lett.

„Szükségem van valaki más behívására” – mondta. „Ez átfedésben van a polgári tulajdonjoggal, ha van valami, ami ehhez kapcsolódik.”

– Hívd fel – mondtam.

Tíz perccel később egy ötvenes évei közepén járó civil ingatlanügyvéddel ültem.

Dalton úr.

Közvetlen.

Nincsenek felesleges szavak.

– Kapitány – mondta –, nézzük, mivel állunk szemben.

Morales átnyújtotta neki a mappát.

Dalton gyorsan áttekintette az egészet, kevesebbet a csalásra koncentrálva, és inkább arra, hogy hová vezetett.

Aztán megállt.

– Várj csak! – motyogta.

Előhúzott egy dokumentumot, amit még nem láttam.

„Az a tiéd?” – kérdezte.

Vásárlási szerződés.

A címem.

A házam.

Vevő: magán fejlesztő cég.

Eladási ár: 650 000 dollár.

„Honnan szerezted ezt?” – kérdeztem.

„Az előzetes beadványokból vettem ki” – mondta. „Ezt a múlt héten nyújtottuk be feldolgozásra.”

Múlt héten.

Amikor külföldön voltam.

Eladó: Richárd.

Aláírás: Richárd.

Evelyn társszerzője.

Aztán egy csatolt okirat, amelyen a nevem és egy másik hamisított aláírás szerepel.

Tisztább, mint a meghatalmazás.

Még mindig téved.

„Nem az övék ez az ingatlan” – mondta Dalton.

– Igen – feleltem.

„Milyen szerkezeten keresztül?”

– Visszavonható vagyonkezelés – mondtam. – A nagyapám utalta át.

Figyelme kiélesedett.

„Fel van véve?” – kérdezte.

– Nem megyei szinten – mondtam. – Védett. Magán.

Dalton bólintott.

„Aztán azt feltételezték, hogy még mindig a hagyaték része” – mondta. „Azt hitték, hogy átruházhatják tisztán.”

„Nem ellenőrizték.”

„Nem tudták, mit ellenőrizzenek” – javította ki.

Igazságos.

Morales előrehajolt.

„Tehát hamisítottak egy okiratot” – mondta. „Megpróbáltak eladni egy olyan ingatlant, amely nem a törvényes tulajdonukban van, miközben pénzügyi csalást követtek el egy hamisított meghatalmazással.”

Dalton halkan fütyült.

„Ez nem hiba” – mondta. „Ez egy minta.”

Pontosan.

„Zsebre akarják tenni a pénzt?” – kérdezte.

Elképzeltem Chloe óráját és azt, ahogy mondta, hogy széppé varázsolják a szobámat.

– Igen – mondtam.

„Az egészet?”

Bólintottam.

– Rendben – mondta. – Akkor nem figyelmeztetjük őket.

Morales egyetértett.

Előrehajoltam.

„Mi a leggyorsabb módja ennek megállítására?”

Dalton azonnal válaszolt.

– Függőben van – mondta.

Hivatalos értesítés az ingatlanhoz kapcsolódó jogi vitáról.

A benyújtást követően a tranzakció leállt.

Nincs só.

Nincs tiszta cím.

Az ingatlanhoz a vita rendezéséig nem lehet hozzáférni.

– És a vagyonkezelői alap? – kérdezte Morales.

„Rögzítjük” – mondta Dalton. „Nyilvános dokumentum. Ez teljesen megsemmisíti az állításukat.”

„Csináld meg.”

Ha gyorsan cselekszünk, mindent iktathatunk, mire a megyei jegyző másnap reggel nyolckor kinyit.

– Ott leszek – mondtam.

Morales becsukta a mappát.