Délután visszatértünk a faluba.

A teherautóból láttam, hogy Patricia nagynéném elrendelte az udvaron lévő őszibarackfák kivágását.

A nagyapám ültette, amikor megszülettem.

Minden nyáron nekem tette el a legjobb gyümölcseit.

Most az ágak a műhely romjai mellett hevertek kupacokban.

A nagynéném közöttük sétált, és utasításokat adott.

– Ide fogunk építeni egy teraszt. A vevők helyet akarnak.

Legszívesebben elfutottam volna és szembeszálltam volna vele.

De Don Eusebio megállított.

– Holnap a dokumentumok, a tanúk és a törvény is a te oldaladon fognak állni. Ne adj nekik még egy esélyt, hogy őrültnek nevezzenek.

Azon az estén felhívtam Gabriela asszonyt.

Elmagyaráztam neki az adományt, elküldtem a regisztrációs adatokat, és meséltem neki a pénzről, amit a nagybátyám kapott.

Néhány másodpercig hallgatott.

– Mariana, ez a végrendelet az adományozás előtt készült. Senki sem hagyhat örökül olyan vagyontárgyat, amely már nem az övé.

-Tudom.

– Roberto megpróbálja eladni?

– Már kapott kétszázezer pesót.

A hangja megváltozott.

– Holnap elmegyek. A vevőket is értesítened kell, mielőtt egy fillért is átadnának.

Felvettük a kapcsolatot Andréssel az ingatlanügynökségen keresztül, és arra kértük, hogy ne fizessen további összegeket, amíg az ügyvédje át nem tekinti a dokumentációt.

Feljelentést is tettem a León elleni fenyegetésekkel kapcsolatban, és fényképeket is mellékeltem az anyagi károkról.

A nagyapám halála óta most először nem éreztem magam teljesen tehetetlennek.

Hétfőn, reggel fél tízkor kezdtek érkezni az autók.

Roberto nagybátyám sötét öltönyt és frissen fényesített cipőt viselt.

Patricia elegáns kabátot és gyöngy nyakláncot viselt.

Bruno egy új, hitelre vásárolt teherautóval jelent meg, meggyőződéseként, hogy hamarosan megkapja az örökség rá eső részét.

Lucía és Andrés ügyvédjük kíséretében érkeztek.

Az ingatlanügynök több dokumentumot terített szét az étkezőasztalon.

Don Eusebio házából hallottuk, amint Roberto bejelenti:

– Ma mindent véglegesítünk, és utána elkészítjük a tulajdoni lapokat. Amint befejeztük a papírmunkát, a föld a tiéd lesz.

Aztán kinyitottam a szomszéd ház ajtaját.

León és Don Eusebio kíséretében a bejárat felé sétáltam.

A nagynéném látott meg először.

– Nézd csak! A gondnok visszajött a maradékért!

Brunó hangosan felnevetett.

– Mi történt, unokatestvér? Már eladtad a kutyát, hogy kaját vegyél?

Nem válaszoltam.

Odamentem Luciához.

– Asszonyom, beszélnem kell önnel, mielőtt több pénzt adok át.

Roberto közbelépett.

– Mariana, ne kezdj már hülyeségekkel. Fontos üzletet kötünk.

Egyenesen ránéztem.

– Ez a ház nem eladó.

A nagynéném felrobbant.

– Apám végrendeletében hagyta!

– Egy korábbi végrendeletben ez állt – feleltem. – De a nagyapám már elajándékozta az ingatlant.

Elővettem a mappát.

A vevők ügyvédje kinyújtotta a kezét.

Áttekintette az okirat másolatait és a regisztrációs adatokat.

Aztán ellenőrizte az ingatlan adatait.

Az arckifejezése megváltozott.

– Roberto úr, itt egy másik személy szerepel tulajdonosként.

A nagybátyám összevonta a szemöldökét.

– Ez lehetetlen.

– A tulajdonos Mariana Hernández. Tavaly március óta van bejegyezve egy adományozási okirat. Az édesapja fenntartotta az örökös haszonélvezetet.

Az ügyvéd felnézett.

– Nincs felhatalmazása arra, hogy eladja ezt a házat.

A nagynéném sikoltozni kezdett.

“Ez hamisítvány! Az apám beteg volt! A nő becsapta!”

Abban a pillanatban megjelent Gabriela, egy engedéllyel rendelkező szakember.

Az ügyvéd kíséretében érkeztem, aki segített átnézni az okiratot.

„Az adományozást közjegyző előtt hivatalossá tették” – magyarázta Gabriela. „Mariana elfogadása és a kapcsolódó bejegyzés a jegyzőkönyvben szerepel. A végrendelet ezt nem változtatja meg.”

Don Eusebio egy lépést tett előre.

– Elkísértem Rafaelt aznap. Tökéletesen tudatában volt annak, hogy mit csinál.

A nagybátyám átnézte a dokumentumokat.

Aztán rám nézett.

Most először volt szóhoz sem jutó.

Andrés a tenyerével az asztalra csapott.

– Akkor miért kért tőlünk kétszázezer pesót?

Roberto megpróbált mosolyogni.

–Félreértés volt. Apám sosem figyelmeztetett.

– Nos, ő vissza fogja adni az utolsó fillért is – felelte Andrés. – És az ügyvédünk majd eldönti, mitévő legyen az általunk aláírt megállapodással.

Lúcia sírni kezdett.

– Már elképzeltem, ahogy a babám itt nő fel…

Mérhetetlen szomorúságot éreztem, amikor megláttam őt.

Odaléptem és megfogtam a kezét.

–Nagyon sajnálom, ami történt. A nagyapám soha nem akarta volna, hogy elveszítsd a megtakarításaidat.

A nagybátyám elnézett.

Ekkor vettem elő a borítékot, amit a műhelyből hoztam el.

– Valami még mindig hiányzik.

Mindenki csendben maradt.

Azonnal felismerték nagyapám kézírását.

–Megkért, hogy olvassam fel ezt, amikor együtt voltunk.

Feltörtem a pecsétet.

Több oldal volt benne, lassan írva, azzal a bal kézzel, amelyet a szélütés után tanult meg használni.

Elkezdtem olvasni.

Roberto, Patricia és Bruno:

„Ha Mariana olvassa ezeket a szavakat, az azt jelenti, hogy már tudják az igazságot.”

„Három évig ültem az ablaknál, és hallgattam, ahogy a házamról beszélnek, miközben még benne laktam.”

„Roberto, valahányszor jöttél, mindig megkérdezted, mennyit ér a föld.”

„Patricia, az édesanyád ékszereit kerested, és azt kérdezted, hogy ki tartaná meg a bútorokat.”

„Bruno, sosem kérdezted meg, hogy vagyok. De pontosan tudtad, mennyibe kerülnek a szerszámaim.”

„Amikor elvesztettem a járásképességemet, mindhárman találtak okot arra, hogy ne törődjenek velem.”

„Mariana otthagyta a munkáját, a terveit és fiatalságának egy részét, hogy velem maradhasson.”

„Megetett, amikor a kezem már nem bírta a kanalat.”

„Megváltozott, amikor nem tudtam felkelni.”

„Már akkor is hallgatott rám, amikor alig tudtam megszólalni.”