Ricardo lehajtotta a fejét.

Ez végleg felemésztette Marianna türelmét.

—Mondja le a vásárlást.

– Már feldolgozták.

—Cancelala.

Ricardo megnyitotta az alkalmazást. A robogó még mindig raktárban volt, és a kiszállítást aznap délutánra ütemezték. Megnyomta a „rendelés lemondása” gombot.

A képernyőn a következő üzenet jelent meg: „Lemondási kérelem fogadva.”

Doña Teresa képernyőképet készített.

– Hogy ne felejtsd el.

– Anya, ne túlozz!

„Túlzok? Reggel 6-kor jöttem ide, hogy szembeszálljak egy nővel, aki már két napja dolgozik, mert elhitetted velem, hogy éhezel. És miközben ő betegeket látott el, te videókat néztél világító robogókról.”

Marianna eltakarta az arcát.

Nem akart sírni, de az árulás nem a 13 799 pesóban rejlett. Abban, hogy rájött: évekig próbált családot alapítani egy olyan férfival, aki, amikor kényelmetlenül érezte magát, kitalálta a valóság egy kényelmes verzióját, és hagyta, hogy a hozzá legközelebb álló két nő egymással veszekedjen.

„Tudod, hányszor gondoltam azt, hogy anyád ok nélkül gyűlöl engem?” – kérdezte.

Ricardo lesütötte a tekintetét.

–Jól tetted, ha azt gondolta, hogy én vagyok a rosszfiú. Így nem fog panaszkodni. Pénzt adott neked. Kifogásokat keresett neked. És amikor arra kértelek, hogy jobban részt vegyél a dolgaidban, azt mondhattad, hogy anyád túl követelőzőnek tartott.

Ricardo kinyitotta a száját, de nem jött ki a torkán magyarázat.

Mariana az anyósára nézett.

– És neked is felelősséged van.

Doña Teresa meglepettnek tűnt.

-Azok?

– Igen. Egy olyan kulccsal jött be a házamba, amit vészhelyzet esetére adtunk neki. Évekig minden rosszat elhitte rólam anélkül, hogy megkérdezte volna. És azt gondolta, hogy normális, ha egy műszak után felébreszt, hogy egy negyvenéves felnőttel foglalkozzak.

Ricardo megpróbált közbelépni.

– Hát, igazából nem…

A két nő egyszerre fordult meg.

– Te fogd be a szád.

Mariana aznap reggel először majdnem elmosolyodott.

Doña Teresa lesütötte a tekintetét.

–Igazad van. Azt hittem, hogy a fiam megvédése mindent megold helyette. Amikor nem tanult, a tanár gonosz volt. Amikor elvesztette az állását, a főnök féltékeny volt rá. Amikor túlköltekezett, az azért volt, mert „megérdemelte”. Soha nem hagytam, hogy szembesüljön a következményekkel.

Ricardo felkelt.

– Most már értem. Én vagyok a világ legrosszabb embere.

Marianna megrázta a fejét.

–Ez is menekülés. Senki sem mondta ezt. Hazudtál, manipuláltad az anyádat, és engem használtál bűnbaknak. Ne játszd az áldozatot, hogy ne kelljen beszélned arról, amit tettél.

Újra leült.

Aztán Mariana elment egy jegyzetfüzetért, amiben a háztartási számvitelt vezette, és letette az asztalra.

– Ha továbbra is együtt akarunk élni, ez ma megváltozik.

Ricardo riadtan nézett rá.

– Kirúgsz engem?

– Még nem. De nem fogom úgy folytatni, mintha semmi baj nem lenne.

Kinyitotta a jegyzetfüzetet.

– Először is: a jelzáloghitelt és a közüzemi számlát automatikus átutalással fogjuk fizetni. Másodszor: mindannyiunknak csak a kötelezettségeink teljesítése után lesz saját pénze. Ha robogót szeretnél, akkor spórolj. Harmadszor: soha többé nem kérsz anyádtól pénzt az én nevemen keresztül, vagy vészhelyzeteket találsz ki.

Doña Teresa bólintott.

– És ha ő kéri, először téged hívlak fel.

Ricardo összevonta a szemöldökét.

– Úgy hangzik, mintha 15 éves lennék.

– Akkor ne viselkedj úgy, mintha nálad lennének – mondta az anyja.

Marianna folytatta.

Negyedszer: a házimunkát meg kell osztani. Nem fogok dupla műszakban dolgozni, és visszajönni a holmijaidért. Ötödször: anyád ma visszaadja nekem a vészkulcsot.

Doña Teresa a táskájában kutatott, és a kulcsot az asztalra tette.

– És hatodszor – tette hozzá Mariana –: Azt akarom, hogy menjünk el párterápiára. Nem a robogó miatt. A hazugságok miatt.

Ricardo a jegyzetfüzetbe meredt.

– És mi van, ha nem akarok?

Mariana becsukta a fedelet.

– Akkor elmész.

Doña Teresa kiegyenesedett.

– És nem velem.

Ricardo felemelte a fejét.

– Hogy érted azt, hogy nem veled?

„Szeretlek, fiam. De ha azért hagyod el ezt a házat, hogy ne vállald a felelősséget azért, amit tettél, akkor keresel majd más albérletet. Nem foglak többé minden alkalommal megjutalmazni, amikor elfutsz a következmények elől.”

Ricardónak most először nem volt mit mondania.

Mielőtt elindult volna, Doña Teresa odament Marianához.

-Bocsáss meg.

Marianna mély levegőt vett.

– Időre van szükségem.

-Értem.

Négy nappal később megérkezett a robogó árának visszatérítése. Doña Teresa ragaszkodott hozzá, hogy a 15 000 pesót közvetlenül Marianának utalják át a jelzáloghitel törlesztésére, mivel eredetileg ez volt a cél. Mariana csak azután egyezett bele, hogy anyósa megígérte, hogy soha többé nem vesz fel pénzt a megtakarításaiból Ricardo kisegítésére. A fennmaradó pénzt is visszakapta Doña Teresa.

Ricardo ráadásul olyan következményt szenvedett el, ami számára majdnem rosszabb volt, mint a robogó elvesztése: a következő két hónapban egyetlen ajándékot sem vett magának. A személyes pénze olyan kiadások fedezésére ment, amelyeket Mariana hetek óta egyedül fizetett. Minden nap gyalog tette meg azt a négy háztömbnyit az irodába, és – rajta kívül senki meglepetésére – rájött, hogy a térdei tökéletesen rendben vannak. Amikor egy délután a hőségre panaszkodott, Doña Teresa azt válaszolta, hogy a gyaloglás „ingyenes, fenntartható mobilitás”. Mariana nem szólt semmit. Csak felvonta a szemöldökét, és Ricardo megértette az üzenetet.

A következő hetek nem voltak varázslatosak.