Kiszakította a “haldokló” feleségét az anyósülésről, és otthagyta, hogy elpusztuljon egy elárasztott, koromsötét autópályán. A következő öt évben meg volt győződve róla, hogy a vihar nyomtalanul elnyelte az asszonyt. De amikor felnézett egy kivilágított nashville-i színpadra, és meglátta a nőt, akit megpróbált eltörölni a föld színéről a reflektorfényben állni, a whiskys pohár kicsúszott a remegő ujjaiból, és darabokra tört a padlón.

Aztán Eleanor Whitmore kinézett a szobára.

Nem egy kórházi ágyból.

Nem az utasülésről.

Nem a sártól.

A fények alól.

Élő.

Állandó.

Látott.

A pohár kicsúszott Garrett kezéből, és a lába előtt szilánkokra tört.

Fejek fordultak.

Eleonóra hallotta.

Persze, hogy hallotta.

A hang irányába nézett.

Egy pillanatra a szoba mintha összeszűkült volna, és már csak a kettőjük közötti tér maradt.

Garrett arca elsápadt.

A férfi, aki egykor cipő, telefon, pénztárca, erő és senki nélkül hagyta ott, aki tudta, hol van, most egy tanúkkal teli szobában állt.

Eleanor nem remegett.

Nem lépett hátra.

Az egyik kezét a pódiumra helyezte, és hagyta, hogy csend telepedjen rá.

Aztán beszélni kezdett.