A henger alig volt nagyobb egy szivardoboznál. Gábor remegő kézzel törölte le róla a port. Tudta, hogy amit a kezében tart, az talán a kulcs a fa titkához. A viaszpecsétet óvatosan, egy hajszárító melegével olvasztotta fel, hogy ne tegyen kárt a belső tartalomban. Amikor a henger kupakja letekeredett, egy régi, megsárgult, szorosan összetekert papírköteg csúszott ki belőle. Egy vászonkötésű kis notesz volt, amelynek lapjait az idő és a sötétség barna foltokkal tarkította, de a rajta lévő tintairás – bár kifakult – még mindig olvasható maradt.

Gábor felkapcsolta a legerősebb asztali lámpát, feltette az olvasószemüvegét, és lélegzetvisszafojtva kinyitotta az első oldalt. A bejegyzés dátuma: 1944. november 12.

“Ha valaki ezt megtalálja, az azt jelenti, hogy mi már nem élünk, vagy elnyelt minket a történelem sötétsége.” – kezdődött a napló. Az írás apró, sietős volt, mintha a szerzője tudta volna, hogy nincs sok ideje. A napló írója egy bizonyos Tóth András nevű huszonkét éves helyi fiatalember volt.

Ahogy Gábor lapozott, a múlt köde lassan felszállt, és a laboratórium steril csendjét felváltotta a háború zaja, a fagyos éjszakák rettegése és a kétségbeesés.

András egy kis, öt fős helyi ellenálló csoport vezetője volt. Fiatalok voltak, alig múltak húszévesek. Nem voltak képzett katonák, csak helyi legények, parasztfiúk és egy tanító, akik meg akarták védeni a falujukat a fosztogatásoktól és a pusztítástól, miközben a front közeledett. Fegyvereiket az elesett vagy visszavonuló katonáktól gyűjtötték össze az erdőben. Napközben a faluban dolgoztak, mintha mi sem történt volna, éjszaka pedig az erdőben gyülekeztek, hogy szabotázsakciókat tervezzenek, vagy élelmet rejtsenek el a rászorulóknak.

A napló részletesen leírta a novemberi fagyokat, az éhezést, és a folyamatos, gyomorszorító félelmet. De a legfontosabb bejegyzés az utolsó előtti oldalon állt.

“1944. december 3. A német csapatok és a nyilasok tegnap este körbezárták a szomszéd falut. Valaki besúgott minket. Tudják, hogy a Vörös-hegy lábánál rejtőzködünk. Nincs esélyünk a harcra. Túl kevesen vagyunk, és a túlerő hatalmas. A lőszert és a fegyvereket nem hagyhatjuk, hogy a kezükbe kerüljön, mert ha megtalálják nálunk, a családjainkat is kivégzik. Az öreg tölgyfa a Farkas-völgy bejáratánál az egyetlen esélyünk. Gyerekkorunk óta ismerjük azt a fát. Az odúja elég nagy. Ma éjjel bepakolunk mindent, olajos rongyokba tekerve, hogy a fagy és a víz ne tegye tönkre. Ha a front átvonul, és mi túléljük, visszajövünk értük. Ha nem… Isten irgalmazzon a lelkünknek.”

Gábor a székébe roskadt. Az utolsó oldalra lapozott. Ott csak egyetlen, sietős mondat állt, a tinta elmosódott, talán egy hópelyhtől, vagy egy könnycsepptől:

“A kutyák ugatnak a falu szélén. Jönnek értünk. Isten veled, édesanyám. Isten veled, Anna.”

A csend a múzeum alagsorában most nehezebb volt, mint valaha. Gábor előtt ott hevert egy több mint hetven éve halott fiatalember utolsó üzenete. Egy fiúé, aki a hazáját és a szeretteit akarta védeni, és aki egy tölgyfára bízta a legféltettebb titkát, mielőtt elnyelte volna az éjszaka.

A történész tudta, hogy a munkája még csak most kezdődik. A fegyverek már nem csupán hideg fémek voltak; arcot, nevet és sorsot kaptak. Gábor a következő hetekben belevetette magát a levéltári kutatásokba. Átnyálazta a régi anyakönyvi kivonatokat, a háborús veszteséglistákat, a hadifoglyokról szóló feljegyzéseket. Kereste Tóth Andrást. Kereste azt a bizonyos Annát, akit a napló utolsó sorában említett.

A kutatás nem volt könnyű. A háború vihara sok dokumentumot megsemmisített, a falu lakossága kicserélődött, sokan elvándoroltak vagy meghaltak. De Gábor kitartása végül gyümölcsöt hozott. A megyei levéltár egy poros, eldugott dobozában rátalált egy 1945-ös csendőrségi jelentésre. A jelentés leírta, hogy 1944. december 3-án éjjel a hatóságok öt fiatalembert fogtak el az erdőben fegyverrejtegetés és partizántevékenység gyanújával. A fiúkat kihallgatták, megkínozták, de egyikük sem árulta el, hová rejtették a fegyverarzenált. Két nappal később mind az ötüket felrakták egy marhavagonba, amely Németország felé tartott.

Tóth András soha nem tért vissza. Egy dachaui munkatáborban halt meg tífuszban, mindössze két hónappal a felszabadulás előtt. A fa titkát magával vitte a sírba.

De mi a helyzet Annával? Gábor hetekig kutatott az “Anna” név után a falusi nyilvántartásokban. Kiderült, hogy Andrásnak volt egy húga, akit Annának hívtak. A lány túlélte a háborút. Férjhez ment, családot alapított, de soha nem költözött el a faluból. Az akták szerint Anna 1998-ban hunyt el, de hagyott hátra egy lányt és két unokát.

Egy hűvös, tavaszi délelőttön Gábor beült az autójába, a naplóval a táskájában, és elhajtott a faluba. A megadott cím egy takaros, muskátlis ablakú parasztház volt, nem messze az erdő szélétől. Az udvaron egy idős, de energikus asszony gereblyézte a leveleket. Ő volt Mária, Anna lánya, András unokahúga.

Amikor Gábor bemutatkozott, és elmondta jövetele célját, az asszony arca elsápadt, majd meleg teával invitálta be a házba. A konyhában, a sparhelt pattogó tüze mellett ülve, Gábor lassan, tiszteletteljesen előhúzta a viaszos hengert és a naplót.

– Az édesanyja soha nem tudta meg, mi történt pontosan a bátyjával – kezdte Gábor halkan. – Tudták, hogy elvitték, de azt hitték, a fegyvereket is megtalálták nála. András soha nem árulta el senkinek, még a kínzások alatt sem, hogy a fegyvereket az öreg tölgybe rejtette. Meg akarta védeni a családot. Meg akarta védeni Annát.