Az első dolog, amit megláttam, a feleségem volt, amint térden állva dörzsöli a kavicsokat, és ezüst partitálcákról súrolja a megszáradt barbecue szószt, miközben az arizonai nap 43 fokon perzselt. A második dolog, amit megláttam, anyám volt, aki benézett az általam kifizetett kastély üvegajtaján, hideg itallal a kezében, miközben a húgom mellette heverészett.

Letettem a bőröndömet a kocsifelhajtón.

„Emily.”

A feleségem olyan gyorsan nézett fel, hogy majdnem elesett. Egy halvány sál fedte a fejét. Verejték csorgott az arcán, a keze pedig vörös volt a forró víztől és a fehérítőtől.

Anyám, Diane, bosszús arckifejezéssel nyitotta ki a teraszajtót. „Daniel? Korán hazaértél.”

Nem foglalkoztam vele. „Miért van Emily kint?”

A húgom, Vanessa a szemét forgatta. „Ne kezdd már. Tegnap este vendégek voltak nálunk. Felajánlotta a segítségét.”

Emily lesütötte a tekintetét.

Ismertem ezt a tekintetet. Ezt használta, amikor valamitől védett.

Három hónappal korábban Emilynél limfómát diagnosztizáltak. Lemondtam a megbeszéléseket, specialistákat fogadtam, és a munkahelyem felét hazahoztam. De egy ügyféllel kapcsolatos vészhelyzet miatt négy napra Dallasba kellett költöznöm. Indulás előtt megkértem anyámat és Vanessát, hogy Emilynél lakjanak.

Megígérték.

Leguggoltam a feleségem mellé. „Gyere be!”

– Már majdnem végeztem – suttogta.

“Nem.”

Diane felsóhajtott. – Beteg, Daniel, nem tehetetlen. Komolyan, te csak bántsd vele a babádat.

Emily sálja után nyúltam, mert egy sötét folt jelent meg alatta. „Vérzel?”

Megragadta a csuklómat. „Kérlek.”

Ez jobban megrémített, mint bármi más.

Lassan meglazítottam a sálat.

Nem volt alatta haj.

Nem rövid haj. Nem ritkuló haj.

Semmi.

Hideg lett a mellkasom.

A kemoterápiát még nem kezdték el.

– Emily – mondtam alig megszólalni képesen. – Mi történt?

Megtelt a szeme.

Vanessa motyogta: „Jaj, az isten szerelmére!”

Mielőtt megfordulhattam volna, Emily válaszolt: „Eladtam.”

„Miért?”

„A biopszia.”

Nyelt egyet. „A biztosító jóváhagyása késett. A klinikának előlegre volt szüksége. Segítséget kértem tőlük.”

Anyámra és a nővéremre pillantott.

„Azt mondták, hogy nem.”

Diane keresztbe fonta a karját. „Mondtuk neki, hogy várjon, amíg visszajössz.” Drámaivá vált.

Emily hangja elcsuklott. „Azt mondták, ha annyira akarom a tesztet, akkor magamnak kell fizetnem.”

Nagyon lassan álltam fel.

Egyik nő sem tudta, hogy a kastély, az autóik, Vanessa butikja és a Diane költségeit fizető alapítvány mind az általam irányított cégeken keresztül létezett.

És egyikük sem tudta, hogy tizenkét évet töltöttem ezeknek a cégeknek a felépítésével, mint pénzügyi csalásokra szakosodott ügyvéd.

Az üvegajtón keresztül néztem rájuk, és melegség nélkül elmosolyodtam.

– Jó – mondtam. – Most már pontosan tudom, mivel van dolgom.

2. rész
Bevittem Emilyt a házba, felhívtam az onkológusát, és azonnal hívtam egy nővért. Hőkimerülés, kiszáradás, kémiai égési sérülések mindkét kézen. Nem életveszélyes, de mindegyik megelőzhető.

Amíg Emily aludt, én körbejártam a házat.

A buli maradványai mindenhol ott voltak – pezsgősüvegek, kínálatból készült dobozok, dizájner ajándéktasakok, bérelt üvegáruk. A két évvel korábban telepített biztonsági rendszer minden szobát rögzített, kivéve a hálószobákat és a fürdőszobákat.

Diane a konyhaszigetről figyelt engem. „Túlreagálod.”

“Valószínűleg.”

Vanessa elmosolyodott. – Látod? Tudja.

Kinyitottam a laptopomat.

A nyugalmat megadással keverték össze.

Ez már korábban is megtörtént a vádlottakkal.

Hetvenkét órányi felvételt néztem meg. Éjfélre mindenem megvolt.

Diane lemondta az általam szervezett háziorvosi segítséget, mondván az ügynökségnek, hogy Emilynek „nincs szüksége bébiszitterkedésre”. Vanessa a vállalati vendéglátóegységemet használta fel egy születésnapi buli megrendezésére negyvennyolc fő részére. Emilyt rendelték el italok felszolgálására, mert – ahogy Vanessa a kamerába mondta – „Ha ingyen akar itt lakni, akkor hozzájárulhat.”

Élj itt ingyen.

Az én házamban.

Egy másik felvételen Emily 1800 dollárt kért Diane-től a biopszia letétjére.

Diane nevetett.

„Te Daniel felesége vagy. Kérdezd meg Danielt.”

– Egész nap a bíróságon van – mondta Emily. – A klinikának ötre szüksége van rá.

„Akkor ütemezd át az időpontot.”

„Azt mondták, hogy a halogatás befolyásolhatja a kezelést.”

Vanessa egyenesen Emily sáljára nézett, és azt mondta: „Még mindig megvan az a gyönyörű hajad. Add el valami értékeset.”

Mindketten nevettek.

Megállítottam a videót.

Aztán találtam valami rosszabbat.

Vanessa a butikjából pénzt utalt át egy olyan számlára, amelyet az üzleti hitelkeretem finanszírozott. Diane kezesként írta alá a szerződést, egy elektronikus aláírással, amelyet az otthoni irodámban lévő dokumentumokról másolt ki.

Nem csupán Emilyt alázták meg.

Csalást követtek el.

Reggelinél Vanessa napszemüvegben jött le a földszintre.

– Végeztünk a drámával?

Kávét töltöttem. „Majdnem.”

Diane összevonta a szemöldökét. „Daniel, a családnak meg kellene bocsátania a családnak.”

„Egyetértek.”

Ellazult.

Aztán két borítékot csúsztattam át a pulton.

Vanessa nyitotta ki először az övét.

Az arca megváltozott.

„Mi ez?”

„A butikbérleti szerződés felmondása. Az épület a holdingcégem tulajdonában van.”

Diane feltépte az övét.

„Kiköltözési értesítés?” – kiáltotta.

„A kastély ugyanahhoz a céghez tartozik. A jogod, hogy elfoglald, visszavonható volt.”

„Nem dobhatod ki a saját anyádat!”

„Felmondhatok egy engedélyt. Én fogalmaztam meg.”

Vanessa lecsapta az újságot. – Őt választod helyettünk?

A hálószobára néztem, ahol Emily aludt.

„Nem. Választatnom kellett a kegyetlenség és a tisztesség között.”

Elhelyeztem egy harmadik mappát a szigeten.

Bent még mindig voltak képkockák a biztonsági felvételekről, bankszámlakivonatok, IP-naplók és a hamisított engedélyek másolatai.

Diane arca kifakult.

Vanessa azt suttogta: „Mit csinálsz?”