Közvetlenül a karácsonyi vacsora előtt olvastam el az ex-férjem üzenetét. Miközben ő büszkén koccintott a tisztikarral, abban a hitben, hogy én még mindig egyedül senyvedek, ezt írta: „Ne égesd magad azzal, hogy egyedül jelensz meg… te gyermektelen nő.” Nem válaszoltam. Felöltöttem az egyenruhámat, és felszálltam a helikopterre a négy gyermekemmel. Amikor leszálltunk, az arca fehérebb lett, mint a hó… de akkor még nem is látta a pecsétes dossziét a karom alatt.

Sok évvel később, decemberben, egy délutánon mind az öten visszatértek a Pireneusokba. Nem volt több kutatás, nem voltak több egyenruhák. Mateo vezetett. Nicolás a GPS-szel vitatkozott. Clara egy zacskó édességet cipelt, Sofía pedig panaszkodott, hogy senki sem foglalt asztalt.

Megálltak egy kilátóponton, ahonnan láthatták a hegyeket borító hótakarót.

Elena nézte, ahogy négy gyermeke együtt nevet, és arra az üzenetre gondolt, amivel minden elkezdődött.

“Ne szégyellj egyedül megjelenni.”

Mosolygott.

Álvaro tévedett a lényeget illetően.

Elena sosem volt egyedül.