Veronika nem tagadta.

Egyszerűen odalépett hozzá, és ezt mondta:

– Gondolj az apádra. El akarod pusztítani őt mindazok után, amiket az anyád halálával elszenvedett?

Rodrigo ehhez még valami rosszabbat is hozzátett.

Ha Daniela megpróbálna elmenni Mateóval, a kiégési krízisei alatt rögzített videókat felhasználva labilis anyaként ábrázolná.

Hónapokig elszigeteltem őt a barátaitól, a munkától és a pénztől. Daniela minden alkalommal, amikor megpróbált közel kerülni hozzám, Verónica rájött.

Egyszer a lányom is írt egy levelet.

Soha nem jutott el hozzám.

– Azt hittem, védelek – suttogta Daniela. – Aztán azt hittem, senki sem fog hinni nekem.

Megöleltem.

Most először értettem meg, hogy a lányom nem gyengült meg.

Bezárták anélkül, hogy egyetlen lakatot is kellett volna rátenni.

Kint megszólaltak a szertartás hangszerei.

– Mondják le az esküvőt – mondta Javier.

A vendégekkel teli kertet néztem.

Aztán megnéztem a videót.

-Nem.

Mindenki csendben maradt.

– Mindjárt kezdődik az esküvő.

Daniela meglepetten nyitotta ki a szemét.

Negyven éve építettem. Tudtam, hogy ha egy szerkezet korhad, nem elég csak átfesteni. Fel kell nyitni, hogy mindenki láthassa, hol van a kár.

Mauricio értette meg először.

– Mindenki előtt akarod csinálni?

– Nem akarom, hogy bárki valaha is újra elmondja a lányomnak, hogy csak képzelte, ami történt.

Tizenegy perc volt még hátra a szertartás kezdetéig.

Veronica továbbra is mosolygott a vendégek előtt.

Rodrigo nyugodtan beszélgetett az oltár közelében.

Egyikük sem tudta, hogy mögöttük Mauricio épp most csatlakoztatta Mateo tabletjét a kápolna képernyőjéhez.

És éppen a saját esküvőmet akartam azzá a hellyé tenni, ahol kiderül az egész igazság.

3. RÉSZ

Amikor elkezdődött a zene, Veronica mosolyogva jött felém.

Néhány másodpercig nehezen megmagyarázható szomorúságot éreztem.

Nem azért, mert elveszítette.

Mert annyira szükségem volt a társaságra, hogy végül összekevertem a figyelmet a szeretettel.

Odajött a kápolna elejéhez, és megfogta a kezem.

– Nagyon komolyan beszélsz – suttogta.

– Gondolkodom.

-Miben?

Végignéztem a közel háromszáz emberen, akik előttünk ültek.

A családom.

Olyan alkalmazottak, akik évtizedek óta velem voltak.

Azoknak a partnereknek, akik már a cégem előtt ismerték a nevemet, még elegáns irodájuk is volt.

Akik esküvőre számítottak, és érkeztek.

–Mindenben felhagyhat a látásmóddal az ember, ha fél az egyedülléttől.

A mosolya alig változott.

A pap zavartan nézett rám.

Felemeltem a kezem.

– Mielőtt folytatnám, muszáj mutatnom valamit.

Veronica elengedte az ujjaimat.

– Ernesto, mit csinálsz?

Mauriciót kerestem.

Megnyomott egy gombot.

Az oltár mögötti paraván felvillant.

Megjelent a játékterem asztalának torz képe.

Aztán Rodrigo hangja hallatszott.

„Fáradt lesz a recepción. Betesszük a dokumentumokat a banki papírok közé, és aláírja.”

Mormogás futott végig a kápolnán.

Veronika mozdulatlan maradt.

Rodrigo hirtelen felállt.

Aztán megszólalt a második hang.

Veronikánál.

„Daniela már nem jelent problémát. Nincs munkája, alig beszél senkivel, és retteg attól, hogy elveszíti a gyereket.”

Néhány vendég Rodrigo felé fordult.

Mások rám néztek.

De a legrosszabb még hátra volt.

– És amikor minden a te neveden van? – kérdezte Rodrigo.

És Veronika így válaszolt:

„Akkor neked és nekem nem kell többé bujkálnunk.”

A felvétel véget ért.

Néhány másodpercig senki sem szólt semmit.

Veronika volt az első.

– Ez kiragadva van a szövegkörnyezetből!

– Akkor mondd el a kontextust – válaszoltam.

– Magánbeszélgetés volt. Egy buta vicc.

Rodrigo elindult egy oldalsó kijárat felé.

Nem jutott messzire.

Három férfi állt fel.

Ők voltak az üzleti partnereim, akiktől a nevemben pénzt kért.

Az egyikük, Ricardo, rámeredt.

– Mielőtt elmész, Rodrigo, az ügyvédeim beszélni szeretnének veled a nyolcszázezer pesóról, amit kértél tőlem, mondván, hogy Ernesto támogatta a projektedet.

Rodrigo hátrébb lépett.

Aztán felhívtam Rosát.

Kék jegyzetfüzetével a kezében az ajtóhoz lépett.

Veronica gyűlölködve meredt rá.

-Te?

Rosa még csak nem is reagált a provokációra.

Kinyitotta a jegyzetfüzetet.

Dátumokat olvasott.

Átutalások.

Kifizetések.

Kérdések, amiket Veronica feltett a személyzetnek.

Azon a napon, amikor megkérdezte, hogy ki felügyeli a biztosításomat.

Amikor azt mondta egy szolgáltatónak, hogy az esküvőnk után minden nagyobb kiadást jóvá kell hagynia.

Felsorolta Elena holmijait is, amelyek fokozatosan eltűntek a házból.

Összesen tizenhét.

A kerámia bögre, amit Oaxacában vettünk.

Egy hímzés az anyósomtól.

Több családi album.

És az esküvőnk fényképe, ami majdnem négy évtizeden át lógott a lépcső tetején.

Veronica azt mondta, hogy csak “modernizálni akarja a házat”.

Most már értette, mit is csinál valójában.

Nem én díszítettem.

Törölgettem.

Először megpróbálta eltávolítani Elenát a falakról.

Aztán Danielához, akiben megbízom.

Végső soron el akarta venni tőlem az irányítást minden felett, amit felépítettem.

„Az a nő hazudik!” – kiáltotta Veronika.

Rosa lassan becsukta a jegyzetfüzetet.

– Huszonkét évig dolgoztam Don Ernestónak és Doña Elenának. Nem kell semmi tőlük megtartanom. Neked igen.

Most láttam először teljesen eltűnni Veronica maszkját.

Nem maradt semmi édesség.

Sem elegancia.

Sem az a türelmes arckifejezés, amivel meggyőztem.

– Mindazok után, amiket érted tettem – mondta –, még így meg fogsz alázni?

Hangem felemelése nélkül néztem rá.

– Amit értem tettél, az fel van jegyezve abban a beszámolóban.

Javier átnyújtott néhány másolatot két ügyvédnek, akik az ajtó közelében várakoztak.