„Te idióta.”
Egy apró mosoly jelent meg az arcán.
„Tudom.”
„Harmincegy év telt el, és még mindig azt hiszed, hogy el kell titkolnod előlem az ilyesmit?”
„Szégyelltem magam.”
„Nos, két évig hibáztattam a combjaimat, a ráncaimat, a hasamat és a gravitációt.”
Ez tényleg megnevettette.
És furcsa módon, amikor hallottam a nevetését, még jobban nevettem.
Szombat este még bementünk a szállodába.
A meglepetés már így is tönkrement, de úgy tettem, mintha a felét sem tudnám annak, hogy mit tervezett.
A gyerekeink ott voltak.
Régi barátok voltak ott.
Ugyanaz a dal kezdett el szólni, amire az esküvőnkön táncoltunk.
És abban a kis fekete dobozban nem valami titkos ajándék volt egy másik nőnek.
Új jegygyűrűm volt.
Belebevéste Robert három szót:
Még mindig téged választasz.
Azon az estén együtt mentünk haza.
Semmi sem vált varázsütésre tökéletessé.
Nem lettünk hirtelen újra huszonöt évesek.
De Robert majdnem két év óta először nem fordult el tőlem.
A sötétben a kezem után nyúlt.
És beszélgettünk.
Tényleg beszélt.
A félelemről.
Kor.
Vágy.
Zavar.
És mindazt, amit a házasok néha abbahagynak kimondani, mert azt feltételezik, hogy a harminc év együttlét azt jelenti, hogy a másiknak már tudnia kellene.
Ötvenhat éves voltam, amikor megtudtam valamit, amit bárcsak sokkal korábban megértettem volna.
Néha nem egy másik nő teszi tönkre az intimitást.
Nem kor kérdése.
Még csak nem is a test változik.
Néha egyszerűen arról van szó, hogy két ember, akik még mindig szeretik egymást, túlságosan félnek megmondani egymásnak az igazat.
Azon az éjszakán Roberttel nem lettünk újra fiatalok.
Újra férj és feleség lettünk.
