Egy régi tetőcserép volt. Alul egy kis kalapács és egy évszám volt rajzolva: 1851.

Azon az estén Margarita kiterítette a hacienda régi térképét a könyvtárasztalra. A tó sokkal kisebbnek tűnt. Ahol most víz volt, valaki egy téglalap alakú építményt rajzolt.

Mellette egy név állt: Királyok Háza.

Másnap reggelre a tó vízszintje majdnem fél métert süllyedt.

Margarita a partra sétált, és több fekete csíkot látott kibukkanni a vízből. Először azt hitte, hogy rönkök.

Aztán megkülönböztetett egy sor cserépet, egy gerendát és egy ablak tetejét.

Nem találtam egy követ sem.

A tó alatt egy ház teteje magasodott.

2. RÉSZ

San Jerónimo lakói a parton gyűltek össze.

Senki sem ismerte a Királyok Házát. Az öregek kerülték a mennyezetre nézést, a fiatalok pedig történeteket találtak ki elásott kincsekről.

Don Evaristo lóháton érkezett.

„Hagyd abba a munkát!” – parancsolta. „Ha folytatod a tó lecsapolását, eláraszthatod a legelőimet.”

– A csatorna a patakba ömlik, messze a földjeiktől.

– Egy műveletlen nő semmit sem tud az áramlatokról.

Jacinto egy lépést tett felé, de Margarita megállította.

– A víz továbbra is apadni fog. Ha ezt meg akarja akadályozni, térjen vissza egy bíró által aláírt bírósági végzéssel.

Don Evaristo dühösen távozott.

Azon az estén Margarita kinyitott egy iratszekrényt a kamra mellett. Hátul egy faládát talált, amelyen a dédnagyapja monogramja állt.

Feltörte a rozsdás zárat, és kivett belőle néhány papírt.

Volt egy 1848-as bérleti szerződés Julián Reyes, felesége, Soledad és három gyermekük nevére. Talált továbbá számlákat a bérleti díjként beszállított kukoricáról, babról és ezüstről is.

Végre egy fekete viasszal lepecsételt levél jelent meg.

Margarita felismerte dédnagyapja aláírását.

A levél 1851. október 16-án kelt.

Azon a nyáron kolerajárvány érte el a királyi udvart. A három gyermek ugyanazon a héten belül meghalt. Soledad néhány nappal később hunyt el.

A falu orvosa úgy vélte, hogy a ház kútja szennyezett, és azt javasolta, hogy égessék el. Julian ezt nem volt hajlandó.

Elvesztette az egész családját, és el sem tudta képzelni, hogy azokat a szobákat is lerombolják, ahol a gyerekei laktak.

Margarita dédnagyapja rendkívüli döntést hozott. Elrendelte, hogy dugják el egy forrás medrét, hogy a víz lassan elárassza a házat. Fizetett Juliánnak, hogy távozzon, és megígérte, hogy soha többé senki sem fog lakni azokban a szobákban.

A tó soha nem volt természetes.

Egy fedél volt.

Margarita ekkor megértette Doña Inés szavait. A víz alatt nemcsak romok voltak. Lehetséges, hogy a gyerekek maradványai is ott vannak.

A fiatal nő remegő kézzel hajtogatta össze a levelet. A vízelvezetés elállítása tiszteletben tartaná Julián kívánságát, de nyomás alatt tartaná a falat, ami végül elpusztítaná a haciendát és a környező házakat.

A folytatás egy 32 éve eltemetett fájdalom újranyitását jelentette.

Másnap reggel meglátogatta Mátyás atyát.

A pap átnézte a régi egyházközségi könyvet.

„Itt vannak” – mondta. „Mateo Reyes, 9 éves; Clara, 6 éves; és Luz, 3. A nevük be van jegyezve, de nincs sírhelyük.”

– Mit kellene tennem?

– Először az élőket mentsük meg. Aztán segítünk a holtaknak méltósággal nyugodni.

Margarita visszatért a tóhoz, és megparancsolta nekik, hogy folytassák az utat.

Két napig a víz gond nélkül apadt. Egyre több házmaradvány látszott: megfeketedett gerendák, törött cserepek és egy sárga kővel körülvett udvar egy része.

A hetedik napon elsötétedett az ég.

Jacinto figyelte a felhőket a hegylánc felett.

– Nagy vihar közeleg. Le kell zárnunk a csatornát ma estére.

Homokzsákokat és földtömböket helyeztek el a bejáratnál, hogy megakadályozzák a víz túl gyors visszahúzódását. Ezután visszatértek a faluba.

A felhőszakadás este 9 órakor kezdődött.

A szél zörgött az ablakokon, és az eső beszivárgott a tető repedésein. Margarita a könyvtárban volt, amikor valaki dörömbölni kezdett a konyhaajtón.

Rosa Méndez volt az, az egyik bérlő. Átázott, és a karjában cipelte négyéves lányát. Mögötte egy nyolcéves kisfiú egy kis fekete macskát védett az ingével.

– A patak szintje emelkedik – mondta Rosa. – A férjem Guadalajarába ment, és csak holnap jön vissza. A víz már beszivárgott a házba.

Margarita beengedte őket, begyújtotta a kályhát, és száraz takarókat adott nekik.

Aztán egy mély hangot hallott a tó felől.

Kiment az esőbe egy lámpával. A szél majdnem fellökte, amikor felért a teraszra.

A víz túlcsordult a fal egy részére.

A kövek mozogtak.

Ha a fal leomlana, több ezer liter víz hullna Rosa házára és az alacsonyan fekvő földre. De ha Margarita teljesen megnyitná a csatornát, a patak túlcsordulhatna.

Csak egyetlen alternatíva volt.

Emlékezett a régi térképre. Keleten egy mélyedés volt, ami egy elhagyatott földterületre vezetett. Ha nyitna egy második kijáratot, kettéoszthatná az áramlatot.

Felkapta a csákányt és lerohant.

A föld sárrá változott. Margarita újra meg újra ütötte a földet, míg végül árkot ásott. A keze újra vérezni kezdett.

Elkezdték elterelni a vizet, de ez nem volt elég.

Aztán egy nyikorgó hangot hallott maga mögött.

Megfordult, és látta, hogy a falban lévő sárga kövek egyike meglazul.

A fal éppen kezdett leomlani.

3. RÉSZ

Margarita a csatorna főbejárata felé futott.

Letépte az első zsákot, majd a másodikat. Fekete áramlat zúdult a patak felé.