A csónak a kutyaház teteje közelében állt meg, és David beugrott a vízbe, hogy megtámasztsa. A víz derekáig ért. Marcus megragadta a kezem, miközben felmásztam a tetőre. A fa nyikorgott a lábam alatt, de tartotta. Lassan, óvatosan közeledtem Lunához, ahogy mindig is tettem, amikor félt. De nem félt. Egyszerűen csak nézett rám, és a szemében volt valami, amit még soha nem láttam.

– Luna – suttogtam. – Itt vagyok.

A farka megrándult. Egyszer. Kétszer. Gyengén, de szándékosan.

Letérdeltem mellé, és először láttam mindent közelről. A bundája annyira nedves volt, hogy a testéhez tapadt, és láttam, ahogy a bordái minden lélegzetvételnél emelkednek és süllyednek. Remegett, de nem mozdult. Ülve maradt, a kiskutya a mellkasához simult, mintha attól félne, hogy ha megváltoztatja a pozícióját, valami más is megváltozhat.

És a kiskutya – világosbarna, didergő, a mellkasához simulva – olyan kicsi volt, hogy elfért a tenyeremben.

– Megvédte – mondta Marcus halkan. Mögöttem állt, kezében egy száraz takaróval. – Egész éjjel. Úgy ült, hogy ne csapódjon rá az eső.

Körülnéztem. A tető kicsi és lejtős volt, a víz pedig a kutyaház falainak feléig ért. Luna a legmagasabb pontot választotta, ahol a fa még nem volt elöntve. De a szél erős volt, és az eső oldalról esett. Nem tudott elmenekülni előle. Csak annyit tehetett, hogy a testével betakarja a kiskutyát.

Arra gondoltam, hogyan került oda. Később, amikor a víz visszahúzódott, mindent összeraktam. A nyomokat a talajon, a víz által a fülke falán hagyott vonalakat, a letört ágakat, amiket az áramlat hozott és a közelben lerakott. És megértettem, mi történt.

Amikor a vízszint emelkedni kezdett, Luna rájött, hogy a talaj már nem biztonságos. A három kiskutyát a kennelből az ajtóhoz, majd feljebb, a bejárati lépcsőhöz vitte. De a víz csak ömlött. Lecsapta a lépcsőfokot, majd újra ellepte. Luna megpróbálta egyesével felvinni a kiskutyákat a kerítés közelében lévő kis dombra, de az a domb már szigetté változott, és az áramlat túl erős volt.

Visszatért. Persze, hogy visszatért. Mert két kölyökkutya még mindig a kennelben volt.

Tudom, hogy megpróbálta. Tudom, mert a mancsain karcolások voltak, amelyek mutatták, hogyan kapaszkodott az ágakba, próbálva ellenállni az áramlatnak. Tudom, mert az oldalán lévő szőr arról mesélt, hogyan préselte magát a kennel falához, amikor a víz megpróbálta elsodorni. És tudom, hogy két kiskutyát elsodort az áramlat, mert csak eggyel maradt.

De van valami, amit még tudok: Luna nem adta fel.

Amikor a kutyaház bejáratát ellepte a víz, felmászott a tetőre. Hogyan? Nem tudom. Talán a közelben lebegő farakást használta. Talán leugrott a falról. Talán karmolt és mászott, kapaszkodva a fába. De feljutott, és magával vitte az utolsó kiskutyát is.

Aztán leült. A tető legmagasabb pontján ült, háttal a szélnek, mellkasával a kiskutya felé, és ott maradt. Órákon át. Órákon át.

Marcus később azt mondta, hogy még soha nem látott ehhez hasonlót. Azt mondta, a legtöbb kutya megpróbált volna elfutni, úszni, biztonságosabb helyet találni. De Luna nem tudott. Mert a „biztonságosabb” azt jelentette, hogy elhagyta a kiskutyát. És ez nem volt opció számára.

Amikor felemeltem a tetőről, nem ellenkezett. Egyszerűen hagyta, hogy felemeljem őt és a kiskutyát a csónakba. David betakarta őket egy takaróba. Luna azonnal összegömbölyödött, a mellkasához szorította a kiskutyát, és becsukta a szemét. Leültem mellé, egyik kezemmel a fejére tettem, és csak a partra értünk.

A folyóparton Dr. Harrison várt ránk – egy nő, aki állatokkal kapcsolatos vészhelyzetekkel foglalkozott. Lunára nézett, majd a kiskutyára, és az arca ellágyult.

– Megcsináltad, ugye, drágám – mondta halkan, miközben Luna fejét simogatta. – Megtartottad.

Luna kinyitotta a szemét. Ránézett az orvosra, majd rám, végül a mellkasához simuló kiskutyára. És a farka ismét megrándult. Gyengén, de akaratosan.

Dr. Harrison a helyszínen, az ideiglenes elsősegélynyújtó sátorban vizsgálta meg Lunát. Azt mondta, hogy Luna kimerült, kiszáradt, de stabil állapotban van. Van rajta néhány karcolás, de nincsenek súlyos sérülések. A kiskutya pedig él, egészséges és éhes.

– Tejet akar – mondta Dr. Harrison mosolyogva. – Ez jó jel.

Lunára néztem, aki most száraz takarókba volt csavarva. Egy nagy párnán feküdt, a kiskutya ismét a mellkasához simult. Lassan, módszeresen nyalogatta, mintha ellenőrizné, hogy minden szőrszál a helyén van-e. A kiskutya nyüszített, fészkelődött, és a hasát kereste. Luna hagyta.

Abban a pillanatban sírtam. Leültem a földre, a hátamat egy sátorrúdnak vetettem, és a könnyeim patakokban folytak. Marcus odajött és leült mellém. Nem szólt semmit. Egyszerűen a vállamra tette a kezét, és mindketten a kutyára néztünk, aki nem volt hajlandó feladni.

Később, amikor leszállt az éj és végre elállt az eső, kiléptem a sátorból. Az ég kitisztult. Csillagok jelentek meg a felhők között. Ott álltam, mélyeket lélegztem, és végiggondoltam mindazt, ami történt.

Luna elveszített két kiskutyát. Ezt nem tudtam megváltoztatni, valami, ami vele marad, talán mint minden veszteség. De a harmadikat nem veszítette el. Harcolt érte. Testével védte, amikor tombolt a szél. Ébren maradt, amikor a kimerültség megpróbálta lehunyni a szemét. A mellkasához ölelte, amikor emelkedett a vízszint.