Saúl Menát is vizsgáltam. Nem pletykákat kerestem. Dokumentumokat kerestem. Az egyik függelékében a szakértő egy állítólagos „1998-as jogátruházást” említett, amely szerinte a Barragán-ranch korábbi tulajdonosának kedvezett. Ez az átruházás nem szerepelt az aktáinkban.

Kértem Ivántól a Mena által említett közjegyzői jegyzőkönyv hitelesített másolatát.

– Eltarthat egy ideig.

– Akkor rendeld meg még ma!

Amíg vártunk az érkezésére, meglátogatott minket a banki elemző. Nem azt vizsgálta, hogy boldog párnak tűnünk-e. A folyamatokat, a kontrollokat és a működési folytonosságot értékelte.

Majdnem 2 órán át kérdezgetett.

– Mi történik, ha Mr. Ibarra egy hétig nem tud engedélyezni a kifizetéseket?

—Két meghatalmazott képviselő van, mindegyikük korlátozott összeggel. Egyikük sem regisztrálhat kedvezményezetteket és nem teljesíthet kifizetéseket ugyanazon a napon.

– Mi van, ha a fő élelmiszer-beszállító csődbe megy?

—Két előminősített póttagunk van, és 21 napra elegendő készletünk van.

Thomas a jobbomon ült. Egyszer sem válaszolt helyettem.

Amikor befejezte, az elemző becsukta a mappáját.

—Működési szempontból a folytonossági feltétel teljesül. A bővítés továbbra is a tulajdonjogi vita kimenetelétől függ.

Pontosan az volt, amire számítottunk.

Még mindig ott volt a Barragán.

Két nappal a tárgyalás előtt megérkezett a Közjegyzők Általános Levéltárából származó hitelesített másolat. A konyhában nyitottam ki, miközben Mercedes kávét főzött, Tomás pedig egy állatállomány-jelentést nézett át.

A 8214-es számú okirat, amelyet Mena a 92 hektárunk feletti jogok átruházásaként említett, valóban létezett.

De ennek semmi köze nem volt La Encinához.

Ez egy jelzáloghitel-törlesztés volt egy Chihuahua városában található házra.

Olyan nyugalmat éreztem, ami akkor telepszik rám, amikor egy hazugság végre nem tűnik bonyolultnak.

-Tamás.

Felnézett.

– Megvan nekünk.

Iván összehasonlította a hitelesített okiratot a Barragán által bemutatott másolattal. Az okirat száma megegyezett. A közjegyző neve is. De a tartalmat kicserélték.

Nem tudtuk, ki hamisította a másolatot, és mikor. És nem is akartunk választ kitalálni. Indítványt nyújtottunk be, amelyben kértük a bíróságot, hogy hivatalosan is hitelesítse a jegyzőkönyvet, és hogy a szakértő magyarázza el a dokumentum eredetét.

A tárgyaláson Octavio Barragán magabiztosan érkezett.

Ügyvédje ragaszkodott ahhoz, hogy Mena szakértői jelentése egy eltérő birtoklási láncolatot igazoljon, és amíg kétség merül fel, a kút használatát korlátozni kell.

Iván átadta az oklevelet.

A bíró először Mena példányát olvasta fel. Aztán a hivatalos dokumentumot.

Mindkettőt újraolvasta.

– Mena mérnök – mondta –, honnan szerezte ezt az állítólagos áthelyezést?

Mena Barragánra nézett.

Aztán az ügyvédjére nézett.

– A jelentés elkészítéséhez adták át nekem.

– Ki által?

Túl hosszú csend támadt.

Ügyvédje közbelépett, és kérte, hogy az esetleges hamisítással kapcsolatos nyilatkozatokat független büntetőjogi szakértő bevonásával tegyék meg.

Ez elég volt ahhoz, hogy megváltoztassa a tárgyalóteremben uralkodó légkört, de nem volt elég ahhoz, hogy öt perc alatt megoldják az ügyet. A bíró csupán felfüggesztette a dokumentum értékelését, hivatalos ellenőrzést rendelt el, és elutasította a kút korlátozását, mivel Barragán eddig a pontig nem bizonyította, hogy a felszínhez való felsőbbrendű joga lenne.

Az ellenőrzés 11 napig tartott.

Megerősítette azt, amit már tudtunk: az „átutalás” nem létezett a protokollban.

Továbbá a közhivatal igazolta, hogy a 92 hektáros területet soha nem ruházták át a Barragán család javára. Az ingatlan-nyilvántartásunk, a tulajdoni lap és a történelmi tervek összhangban voltak.

Octavio ügyvédje visszavonta a vitatott dokumentumot, és röviddel ezután lemondott a képviseletéről.

A per nem emiatt halt el. Folytatta a maga útját, ahogy a valós dolgok szoktak. Szakértői jelentések, viták és hónapokig tartó várakozás következett.

De Octavianus elvesztette a fő érvét.

Ez idő alatt egy másik bizonyíték is előkerült, ami magyarázatot adott a megszállottságára. Nem vallomás vagy titkos felvétel volt. Egy hivatalos ajánlat, amit a saját cége küldött Tomásnak hat hónappal a per kezdete előtt. Meg akarták venni a kút környékét és további 300 hektárt, hogy a birtokát egy állami autópályához kössék. Tomás ezt elutasította.

Az elutasítás után új felkelések kezdődtek, jogi lépésekkel való fenyegetésekkel és Mena szakértői vallomásával együtt.

Az önállóan működő ügyészség nyomozást indított hamisítás és hamis okirat felhasználása gyanújával. A nyomozás magában foglalta Barragán cégétől a Menához köthető tanácsadó céghez történő átutalásokat is. Ez nem tette automatikusan Octaviót bűnössé; büntetőjogi felelősségét bizonyítékok és időbeli szűrés után kellett volna megállapítani. De lerombolta a róla alkotott képet, mint „egyszerű szomszéd, aki egy határt véd”.

A polgári bíróság végül elutasította a 92 hektárra vonatkozó keresetét, és a dokumentumok ellentmondásainak tudomására jutása utáni perviteli módja miatt kötelezte a perköltségek megfizetésére.

A bank röviddel ezután megerősítette az átszervezést.

Tomás ugyanannál az asztalnál olvasta el az e-mailt, ahol bevallotta nekem a hazugságát.

– Jóváhagyták.

-JÓ.

– Lucía, van még valami.

– Megrémít, amikor ezt mondod.

Napok óta először elmosolyodott.

Két dokumentumot húzott elő. Az egyik a szerződés idő előtti felmondása volt, amely arra kötelezett, hogy a kölcsönidő alatt továbbra is vagyonkezelőként maradjak. A másik egy új állásajánlat volt, a házasságtól függetlenül, adminisztratív igazgatói fizetéssel, meghatározott felelősségi körökkel és a tetszés szerinti távozás lehetőségével.

„Azt akarom, hogy el tudj menni anélkül, hogy bármit is lerombolnál” – mondta. „Sem a ranchot, sem engem.”

Sokáig néztem rá.

– Ezt már az elejétől fogva meg kellett volna tenned.