2. RÉSZ

Három hónapig Tomás életre keltette El Renacert. Az itatóvályú ismét megtelt, a szarvasmarhák visszanyerték a súlyukat, és a konyhában frissen főzött kávé, bab és meleg tortilla illata terjengett.

Aurelio a székéből tanította őt.

– Az étel és az emberek egyformák. Egyik sem jobb, ha sietnek.

Egy délután elmondta neki az igazat. A fia neve Santiago volt. 26 évesen halt meg, véletlenül elütötte egy új ló. Ugyanazon az éjszakán Aurelio viharban felmászott a hegyre, halált keresve. A ló megijedt, és leesett egy lejtőn. Attól kezdve nem tudta mozgatni a lábát.

– Egy apának meg kell védenie a fiát, és én nem tettem.

Tomás azt mondta neki, hogy évekig ő is hibáztatta magát, amiért nem kísérte el a szüleit abban a teherautóban.

– Egy pap azt mondta nekem, hogy a megakadályozhatatlan dolgokért érzett bűntudat nem mindig bűntudat. Néha a szeretet az, aminek elfogyott a helye, és belülről kezdett rágcsálni minket.

Aurelio vállára tette a kezét.

„Nem tudom helyettesíteni Santiagót. De talán ezt a sok szeretetet felhasználhatjuk arra, hogy egy másik fiúnak tanítsunk valamit.”

Aurelio megsimogatta a fejét, mintha elfelejtette volna, hogyan kell csinálni.

A béke véget ért, amikor Martín megérkezett az új teherautójával. Több mint egy éve nem látogatta meg a nagybátyját, de követelte, hogy tudja, kicsoda Tomás.

„Senki sem dolgozik ingyen” – jelentette ki. „Ez a kívülálló ki akar rabolni.”

– Te vagy az egyetlen, aki hozzám jön valamit kérni – felelte Aurelio.

Martín megpróbálta rávenni, hogy írja alá a ranchot a nevére, és költözzön egy városi lakhelyre. Aurelio nem volt hajlandó.

Mielőtt elindult, Martín odament Tomáshoz.

–Ezek a földek az enyémek. Menj el, mielőtt megbánod.

– Amíg Don Aurelio azt akarja, hogy maradjak, itt leszek. Ha gondoskodni akarsz róla, gyere el dolgozni, és igyál meg vele egy kávét. Az ajtó nyitva van.

A megaláztatástól vezérelve Martín elkezdte elmondani a faluban élőknek, hogy Tomás titokban szarvasmarhákat árul, és bedrogozza az öregembert, hogy dokumentumok aláírására kényszerítse.

Aurelio tíz éve nem járt a faluban, de amikor meghallotta a pletykákat, megkérte Tomást, hogy készítse elő a szekeret.

– A lábaim nem működnek, de még mindig ki tudok állni érted.

A téren, több tucat szomszéd előtt, Aurelio megvédte a fiatalembert.

„Amikor Tomás megérkezett, a magánytól haldokoltam. Nem lopott tőlem. Visszaadta a ranchot és az ébredési vágyat. Aki azt mondja, hogy kihasznált, jöjjön és mondja el most.”

Senki sem tett előrelépést.

Martín a pletykákat jogi dokumentumokká alakította. Kérvényt nyújtott be, hogy Aurelio-t nyilvánítsák jogilag cselekvőképtelennek vagyonának kezelésére, és hogy legyen a törvényes gyámja. Az orvos azonban megerősítette, hogy az idős férfi tökéletesen épelméjű, így a kérelmet elutasították.

– Legközelebb, ha jössz – mondta Aurelio az unokaöccsének –, üres kézzel és tiszta szívvel gyere. Egy kávéra gyere, ne azért, hogy a teheneimet számolgassam, mielőtt meghalok.

Másnap Aurelio közjegyzőt, orvost és két tanút fogadott. Végrendeletet írt alá, amelyben El Renacert Tomásra hagyta, nem fizetségként, hanem apa örökségeként fiúnak.

Ő kezdeményezte a felnőttként való örökbefogadás jogi folyamatát is.

– Jó apám volt – mondta Thomas. – Nem hiszem, hogy úgy érezné, hogy lecserélték. Azt hiszem, ő vezetett el hozzád.

Martin még a nap vége előtt rájött.

Ugyanazon a héten fizetett egy Julián nevű férfinak, hogy lopjon el egy tehenet a szomszédos tanyáról, és rejtse el Aurelio földjén. Később Julián azt állította, hogy látta Tomást, amint éjszaka terelik a tehenet.

A rendőrség a kora reggeli órákban érkezett meg. A patak partján találták megkötözve az állatot, amelyen jól látszott a szomszéd keze.

– Nem én hoztam – jelentette ki Tomás.

„Ezt az Ügyészség fogja eldönteni” – válaszolta az ügynök.

Martin megjelent, meglepetést színlelve.

– Figyelmeztettelek, haver. Az a gyerek tolvaj volt.

Aurelio megértette a csapdát, de nem volt bizonyítéka. Tomás hagyta, hogy megbilincseljék, nehogy súlyosbítsa a helyzetet.

– Ne aggódj, Don Aurelio. Ki fog derülni az igazság.

– Kiviszlek onnan, fiam.

A járőr leereszkedett a hegyvonulatból. Aurelio egyedül maradt a folyosón, és újra átélte Santiago elvesztésének fájdalmát. De ezúttal nem zárkózott el a síráshoz.

Kinyitotta a fiókot, amelyben a dokumentumait tartotta, és talált egy orvosi nyugtát, amely a rablás éjszakájára volt kiadva. A nyomtatott időpontot olvasva rájött, hogy Martín olyan hibát követett el, amely képes volt az egész hazugságát tönkretenni.

3. RÉSZ

A rablás előtti délután Aurelio erős mellkasi fájdalmat érzett. Tomás kocsival elvitte a városi klinikára. Az orvos által aláírt jelentés szerint este 8:06-kor érkeztek, és hajnali 0:17-ig ott is maradtak.

A tehén eltűnt egy legelőről, ami több mint két órányira volt El Renacertől. Lehetetlen volt, hogy Tomás a klinikán gondoskodjon Aurelioról, és közben a hegyeken át utazzon, hogy ellopja az állatot.

Az öregember magához hívta a közjegyzőt, az orvost, a tehén tulajdonosát és Doña Inést, a boltost. Lement velük az ügyészségre.

„A lábaim halottak” – mondta a tisztviselőnek –, „de az emlékezetem nem. Tomás egész éjjel nem mozdult mellőlem.”

Az orvos átadta a felvételi kartont, a recepteket és a vallomását. A közeli benzinkútnál 23:41-kor Tomásnak kiállítottak egy vásárlási nyugtát is.