Patrícia a gyógyfürdőben.

Ricardo egy jetski-n.

Fernanda egy tenger gyümölcseivel teli asztal előtt.

Alejandro koccint egy privát vacsora alatt a tengerparton.

„Megérdemeltük ezt” – írta Patricia.

Néhány másodpercig bámultam ezt a mondatot.

Az egyetlen dolog, amit nem tudtak, az volt, hogy a üdülőhelyen a kártyámat regisztrálták a további szobaköltségek garanciájaként.

A csomagok és a repülőjegyek már ki voltak fizetve.

De a masszázsokért, kirándulásokért, különleges palackokért, privát vacsorákért és az extra szolgáltatásokért a szobákban kellett fizetni, amelyeket távozáskor kellett rendezni.

És a kártyám már halott volt.

Fernanda szerdán hívott.

– Anya, jobban vagy már?

-Sokkal jobb.

–Ez nagyszerű. Hihetetlenül jól teljesítünk itt. Alejandro tényleg mindent belead.

– Ó, tényleg?

–Tegnap mindenkinek ő fizette a vacsorát. Azt mondja, a pénz az élvezetért van.

A számba kellett harapnom, hogy ne nevessek.

–Igazad van, lányom. A pénz arra való, hogy élvezd… amikor a tiéd.

Csend lett.

– Mit mondtál?

— Érezzétek jól magatokat.

Csütörtökön kitakarítottam az egész házat. Lecseréltem az ágyneműt, kimostam a függönyöket és kávét főztem.

Hívtam egy lakatost is.

Pénteken korán keltem, felvettem egy kék ruhát, amit különleges alkalmakra tartottam fenn, megcsináltam a hajam, és leültem reggelizni.

10:17-kor megszólalt a mobilom.

Alejandro.

Háromszor engedtem, hogy felhívjon.

A negyedikre válaszoltam.

Az arca teljesen másként jelent meg a képernyőn, mint a mosolygós férfié, akit a medence mellett látott.

Sápadt volt.

Mögötte Patricia, Ricardo és Fernanda vitatkoztak a szálloda pultja előtt.

– Anya! Problémunk van a kártyáddal.

Kortyoltam egyet a kávéból.

– A névjegykártyám?

Alejandro nagyot nyelt.

– Hát… el akartam magyarázni. Véletlenül elvettem az utazás előtt.

– Milyen kíváncsi.

—A szálloda megpróbálja beszedni a végső költségeket, de úgy tűnik, hogy blokkolva van.

-Igen.

– Igen, mit?

– Igen, blokkolva van.

Alejandro arca megváltozott.

– Letiltottad őt?

-Szombat.

Ricardo megjelent mögötte.

– Tudván, hogy itt vagyunk?!

Letettem a csészét a tányérra.

– Pontosan azért blokkoltam, mert felfedeztem, hogy ott vagy egy kártyával, amit kihúztál a pénztárcámból, miközben lázam volt.

Senki sem válaszolt.

Aztán egy öltönyös férfi lépett oda a csoporthoz, és mondott valamit, amitől mind a négyen rémülten egymásra néztek.

A fennálló egyenleg meghaladta a harmincezer pesót.

A reptérre tartó transzfer már várt rád.

És a gépe kevesebb mint három óra múlva indult.

Alejandro összekulcsolta a kezét a kamera előtt.

– Anya… kérlek. Nyisd ki öt percre.

Mosolyogtam.

– Ez a kártya már nem létezik.

És ekkor kezdődött számukra az igazi rémálom.

3. RÉSZ

– Anya, ne csináld ezt! – mondta Alejandro. – Mindent vissza fogunk adni neked.

–Mi minden?

– Minden, amit elköltöttünk.

– Akkor mondd meg, mennyit költöttek.

Néma maradt.

Patricia megjelent a kamera előtt.

„Most nem a vitatkozás ideje van. A menedzser további 32 400 pesót akar tőlünk. Ha ezt nem oldjuk meg, lekéssük a járatunkat.”

– Micsoda komoly probléma.

A nyugalmam jobban felzaklatta őket, mint bármilyen sikoly.

Ricardo felvette a telefont.

– Anya, elég volt. Tudnál úgy viselkedni öt percig, mint az anyánk?

Mereven bámultam rá.

– Halkítsd le a hangod.

– Itt csapdába estünk!

–És majdnem 39 fokos lázzal ragadtam az ágyamban, miközben te becsuktad az ajtót.

– Az nem ugyanaz!

–Igazad van. Az enyém kórházba is kerülhetett volna. A tiéd pedig akár lekést is tehetett volna egy járatot.

Ricardo összeszorította a fogát.

– Állandóan jelenetet csinálsz.

Életemben először nem éreztem szükségét annak, hogy igazoljam magam.

– Akkor oldjátok meg magatok a kis drámátokat.

Fernanda sírni kezdett.

– Anya, megmondtam nekik, hogy ne vegyék el a kártyát.

– De felszálltál a repülőre.

Lesütötte a tekintetét.

-Igen.

–Ettél, ittál, túráztál és aludtál abban a üdülőhelyen.

-Igen.

– Akkor ne mondd, hogy nem vettél részt benne.

A hallgatása elég volt.

Mögöttük megjelent a menedzser. Udvariasan, de mosolygás nélkül elmagyarázta, hogy más fizetési módra van szükségük a szobák bezárásához.

Alejandro hátrébb lépett pár lépést.

– Anya, könyörgök. Küldjön nekünk egy átutalást.

-Nem.

– Gyerekek vannak itt!

– És mindannyiuknak vannak szülei.

– Azt akarod, hogy az unokáid lássák, ahogy ezt a kínos helyzetet átéljük?

Mély lélegzetet vettem.

– Ne használd az unokáimat erkölcsi adósságod megfizetésére.

Patrícia elvesztette az önuralmát.

„Micsoda rosszindulatú asszony! Sok megspórolt pénzed van. Még csak nem is használod. Mire kell neked ennyi megtakarítás a korodban?”

Ez a mondat jobban fájt nekem, mint a rablás.

Nem azért, mert váratlan volt.

De mivel megerősített valamit, amit még mindig ellenálltam az elfogadásának.

A gyerekeim már a sajátjuknak tekintették a pénzemet.

Talán az én házam is.

Talán minden egyes peso, amit az évek során felhalmozott, korai örökségnek tűnt számukra.

„Patricia” – mondtam neki –, „a megtakarításaimat arra használhatom, amire csak akarok. Orvosra. A házam felújítására. Ruhavételre. Ha kedvem tartja, leülhetek egy bevásárlóközpontba, és elkölthetek ötszáz pesót kávéra. Még arra is felhasználhatom őket, hogy soha ne költsem el őket. Mert az enyémek.”

Mosolygott.

– Mi vagyunk a családod.

– Egy család nem nyitja ki egy beteg nő pénztárcáját, miközben az alszik.

Senki sem válaszolt.

Odamentem a telefonhoz.