Azon a délutánon a Herrerák elvették Javiert és Lucíát egy San Andrési családi házba. Nem egy luxushotel volt: egy fehér ház kék spalettákkal, egy kis terasszal, és az Atlanti-óceán hangja szűrődött be az ablakokon.
– Addig maradhatsz itt, ameddig csak szükséged van – mondta Irene. – A strand tíz perc sétára van.
Javier vissza akarta utasítani, de Lucía a teraszra rohant.
– Apa, halljuk a tengert.
Ez a mondat pecsételte meg számára a dolgot.
Másnap reggel Javier kinyitotta a hátizsákját. Elővette az Alba kék sáljába csavart urnát, és Lucíával Las Teresitas felé indult. Tomás és családja elkísérte őket a strand széléig, és ott maradtak.
Az ég tiszta volt. Az Anaga-hegység sötéten rajzolódott ki az aranyló fényben. Lucía az egyik karja alatt vitte a plüssmackót, a másikkal az apját fogta.
Elérték a partot.
Javier a botját a homokba szúrta,
és a jó lábára térdelt.
– Megérkeztünk, Alba – mondta alig hallhatóan. – Tovább tartott, mint ígértem, de megcsináltuk.
Lucía megsimogatta az urna fedelét.
– Anya, pénzt gyűjtöttem össze. Sok pénzt. Apa azt mondta, minden pénzérme közelebb hoz minket hozzád.
Javier kinyitotta a tartályt.
A szél felemelte a hamvakat a víz fölé, ezüstös felhőként terítve szét őket, mielőtt a tenger elnyelte volna őket.
Lucía némán sírt.
– Anya most már mindenhol a parton van?
– Bizonyos értelemben igen. –
A lány a vállára hajtotta a fejét.
– Akkor soha többé nem megyünk el innen. –
Javier megölelte. Alba halála óta először az emlék nem nyílt sebnek érződött. Olyan helynek, ahová visszatérhet anélkül, hogy elszakadna.
Három napot töltöttek a Herreráékkal. Lucía Álvaro lányaival játszott, ráncos krumplit evett mojo szósszal, és megtanulta megkülönböztetni a vészmadár hangját alkonyatkor. Javier órákig beszélgetett Tomással Afganisztánról,
a visszatért férfiakról és az átváltozottakról.
Az utolsó délután Tomás megkérte, hogy szálljon be az autóba.
„Hiányzik valami.”
Egy csendes környékre hajtottak Santa Cruzban, iskolák, egészségügyi központ és buszmegálló közelébe. Megálltak egy alacsony ház előtt, amelynek terasza, citromfája és zöld ajtaja volt.
„Szép” – mondta Javier. „Kié?”
Tomás elővett egy mappát.
„Az alapítványé. Álvaro intézkedett, hogy ha megtaláljuk önt, és Ön beleegyezik, ez a ház a nevére kerülhet.”
Javier megdermedt.
– Nem. –
Előbb figyelj.
– Egy ház túl sok.
– Álvaro másképp gondolta. Tudta, hogy Alba betegsége alatt eladtad a tiédet Guadalajarában. Tudta, hogy végül egy út menti lakást béreltél, mert csak ennyit engedhettél meg magadnak.
Javier Lucíára nézett, aki az ablakon keresztül a citromfát figyelte.
Tomás folytatta:
– Nincs jelzálog. A kezdeti költségeket fedezik. Az alapítványnak vannak tanácsadói, akik minden bejelentett és törvényes módon intézik az átruházást.
Senki sem kér semmit cserébe.
– Nem azért mentettem meg a bátyádat, hogy házat kapjak. –
Pontosan ezért akartam neked adni.
Javier kiszállt az autóból, és a zöld ajtó elé állt. Évekig elutasított mindent, ami szánalomból érződött. A büszkesége vitte előre, de egyben békén is hagyta.
Lucía megrántotta a kabátját.
– Apa… kaphatnék itt egy szobát egy asztallal, hogy rajzolhassak? –
Javier lehajolt.
– Igen.
– És elültethetnénk a virágokat, amiket anyu szeretett? –
Elszorult a torka.
– Igen, én is. –
Tomás átnyújtotta neki a kulcsokat.
Javier sokáig nézte őket.
Végül elfogadta őket.
Nem fizetségként.
Nem jutalomként.
Hanem két férfi ígéretének folytatásaként, akik életük legrosszabb napját osztották meg egymással.
Egy hónappal később Javier és Lucía elhagyták Alcalá de Henarest. Tizenkét dobozzal, a plüssmackóval, az üres sütisdobozzal és Alba nevető fényképével költöztek Tenerifére a Las Teresitas strandon.
Javier munkát talált egy olyan egyesületnél,
amely tartós sérülésekkel küzdő katonai és mentőszolgálati személyzetet támogat. Logisztikai tapasztalata lehetővé tette számára, hogy koordinálja a szállítást, a protéziseket és a papírmunkát azoknak a családoknak, akik nem tudták, hol kezdjék.
Lucía egy közeli iskolában kezdte. Felíratták úszásoktatásra.
Az első napon azzal a kiabálással jött haza, hogy:
„Apa, ma 25 métert úsztam megállás nélkül!”
Javier felemelte a kezét, hogy pacsizzan neki.
„Az édesanyád egész Tenerife előtt dicsekedne veled.”
A Herrera Alapítvány soha többé nem beszélt a családok közötti „adósságokról”. Tomás és Irene hasonló gondolkodású nagynénik és nagybátyák lettek Lucíával. Paula és a nővére vasárnaponként elvitte őt fagyizni. Álvaro születésnapján Javier minden évben elkísérte őket a kilátópontra, ahol a család megemlékezett az egykori hadnagyról.
César Roldán is megtette a magáét. Hetekkel később Tomás hírt kapott arról, hogy az üzletember több rehabilitációs ösztöndíjat finanszírozott veteránok gyermekei számára, és egy levelet küldött mindenféle reklám és fénykép nélkül.
Javier nem felejtette el, mi történt azon a repülőgépen. Nem is akarta elfelejteni.
Mert az utazás legmegalázóbb pillanata megtanított neki valamit, amit évekbe telt megérteni: a segítség elfogadása nem törli el az áldozatot; néha lehetővé teszi, hogy az áldozat más véget érjen.
A sütisdoboz az új konyha polcán maradt. Lucía meg akarta tartani.
Egy délután, hónapokkal később, beletett egy egyeurós érmét.
„Takarítsunk megint?” – kérdezte Javier.
„Igen.
” „Mire?” –
mosolygott Lucía.
„Hogy segítsünk valakinek, aki még nem érte el a tengerpartját.”
Javier nem tudott válaszolni.
Egyszerűen megcsókolta a homlokát.
