És minden alkalommal olyan nők közelébe került, akiknek a családjának pénze, vagyona vagy vállalkozása volt.
Mindössze két héttel az eljegyzésem előtt örököltem a nagymamámtól a pénzt.
Dániel tudott róla.
Addigra már sírtam.
„De ő szeret engem…”
Róbert nem válaszolt.
Egyszerűen csak letett elém egy utolsó papírlapot.
Egy másolata volt annak az e-mailnek, amit Daniel küldött valakinek.
„Az esküvő után minden sokkal könnyebb lesz. Teljesen megbízik bennem.”
Valami eltört bennem.
Eltakartam az arcomat és zokogni kezdtem.
Robert odalépett mellém a székhez, és átkarolt.
A fejemet a vállára hajtottam, és úgy sírtam, mint egy gyerek.
– Nem voltam rá féltékeny – suttogta. – Rémült voltam. Minden alkalommal, amikor láttam, hogyan nézel rá, folyton azt kérdeztem magamtól, hogyan fogom ezt elmondani neked anélkül, hogy tönkretennélek.
Az esküvő soha nem történt meg.
Később a nyomozók megerősítették Robert felfedezését.
Daniel múltjából más nők is jelentkeztek.
Történeteik fájdalmasan hasonlóak voltak.
Néhány hónappal később Roberttel visszatértünk ugyanabba az étterembe.
Ugyanannál az asztalnál ültünk.
Ezúttal átnyúltam, és megfogtam a kezét.
– Emlékszel, mit mondtál itt nekem?
Mosolygott.
„Emlékszem.”
„Aznap este azt hittem, hogy be fogod vallani a legszörnyűbb dolgot, amit valaha hallottam.”
Róbert halkan nevetett.
Én is.
Aztán újra könnybe lábadt a szemem.
„De ehelyett elmondtad nekem az igazságot, ami éveket mentett meg az életemből.”
Megszorította a kezem.
„Csak egy ígéretet tartottam be, amit a testvéremnek tettem.”
„Milyen ígéret?”
Mosolygott.
„Hogy bármi is történjen, soha nem hagynám, hogy a kislánya egyedül nézzen szembe a világgal.”
