Bárki más számára ez sértés lett volna. María Jacinta számára ez volt élete első tisztességes üzlete.

„Szolgálni fogok” – mondta.

Attól a naptól kezdve a birtok próbára tette.

Az öreg szolgák, élükön egy Eulalia nevű szakácsnővel, kezdettől fogva gyűlölték. A San Bartoloméból származó pletykák már az érkezése előtt eljutottak hozzá. „Átkozottnak”, „a szárazság lányának”, „a gonosz szemű lánynak” nevezték. A legfeketébb edényeket adták neki faragni, a legnehezebb gyékényeket verni, és a legnagyobb korsókat a patakból cipelni.

María Jacinta nem panaszkodott. Addig dolgozott, amíg vérezni nem kezdett az ujja, és amikor végzett a házimunkájával, kérte, hogy mehessen a veteményeskertbe. A többi szobalány nevetett. A szárazföld gondozása senkinek sem volt feladata.

De ő értette a földet.

A hegy megfigyelése révén tanulta meg: mely növények bírják a napot, mely gyökerek tartják meg a nedvességet, mely gyógynövények riasztják el a rovarokat. Megtisztította a barázdákat, átrendezte a magokat, száraz levelekkel fedte be a talajt, és az esővizet törött agyagedényekbe gyűjtötte. Néhány hét múlva ott, ahol valaha por volt, mángold, tök, chili paprika és vadvirágok kezdtek kihajtani.

Don Sebastián távolról figyelte, kalapját a homlokára húzva.

Nem értettem, hogy egy lány, akit szemétként kezeltek, hogyan tud ilyen méltósággal járni. Nem értettem, miért beszél a növényekkel úgy, mintha sebzett lények lennének. Nem értettem, miért tűnik kevésbé hidegnek a ház, amikor végigsétál a folyosókon.

Egy kora reggel, mivel nem tudott aludni, lement a konyhába, és zokogást hallott. Benézett a félig nyitott ajtón, és látta, hogy María Jacinta térdel, és a kőpadlót fényesíti. Az ujjai fel voltak szakadva és véreztek, de tovább dolgozott, mert Eulalia azt mondta neki, hogy hajnal előtt fényesítenie kell.

Másnap a szakácsot és két bántalmazó művezetőt kirúgták.

„Az én földjeimen az emberek keményen dolgoznak” – mondta Don Sebastián mindenki előtt –, „de senki sem alázza meg azokat, akik nálad keményebben dolgoznak.”

Aztán behívatta Maria Jacintát az irodájába.

Azt gondolta, hogy kirúgják.

„Tudja, hogyan kell számokat olvasni?” – kérdezte.

– Egy kicsit. Ignacio atya tanított rá gyerekkoromban.

– Akkor majd segítesz nekem a gabonaszámlákkal.

Így kezdődött egy váratlan közelség. Délutánonként María Jacinta ellenőrizte a zsákokat, feljegyezte a be- és kiszállításokat, és rendszerezte a magokat. Nem volt olyan művelt, mint a város fiatal hölgyei, de éles, gyakorlatias és pontos intelligenciával rendelkezett. Don Sebastián rájött, hogy problémákat lát ott, ahol mások csak a rutint.

Egyik délután, egy fapadon ülve a dombon, és nézve, ahogy a nap lenyugszik a varázslatos növények mögött, először beszélt a múltjáról.

– A feleségem neve Amália volt. A fiamé Nicolás. Négy nap alatt elvitte őket a láz. Azóta úgy döntöttem, hogy a földet könnyebb megszerezni, mint az embereket. A föld nem ígérkezik állandónak.

María Jacinta nem válaszolt azonnal.

– Az emberek nem mindig saját szabad akaratukból mennek el – mondta végül. – Néha kényszerítik őket.

Ránézett. Ebből a mondatból megértette, hogy a lány magánya nem kisebb, mint az övé. Csak csendesebb volt.

A szeretet kéretlenül is megmutatkozott. Apró gesztusokban. Egy száraz kendő az ajtó mellett. Egy plusz tál húsleves a konyhában. Egy rövid mosoly, amikor az első virágok beborították a veteményeskertet. A munkások tisztelni kezdték. Néhányan még tanácsot is kértek tőle az ültetéshez.

De az élet vérrel akarta próbára tenni.

Egy viharos reggelen, egy marhaszemle során egy kezdő farmmunkás túl közel csapott ostorájával a farm legvadabb bikájához. A hatalmas, fekete állat áttörte a fakerítést, és egyenesen Don Sebastiánra rontott, aki háttal állt neki, és egy jegyzetfüzetet lapozgatott.

A férfiak sikítottak. Senki sem mozdult.

María Jacinta pár lépésnyire volt, és füvet nyírt. Látta, hogy a kürtök lejjebb csapnak. Látta, hogy Don Sebastián túl későn fordul meg.

Ran.

– Don Sebastián!

Teljes erejéből rávetette magát. Éppen akkor lökte el az útból, amikor a bika elszáguldott mellette, földet és szilánkokat kavarva fel. Mindketten a sárba estek. A ruhája elszakadt, és egy seb volt a karján, de életben volt.

Don Sebastián megragadta a sápadt lány vállát.

– Miért tetted ezt?

Nehezen lélegzett.

– Mert helyet adtál nekem, amikor senki sem akart élve látni.

A vas földbirtokos minden munkás előtt sírt.

Attól a naptól kezdve senki sem nevezte többé átkozottnak El Encinóban.

A birtok virágzott, mintha az egész völgy felébredt volna. A gyümölcsös sokasodott. A fiatal kávécserjék termést hoztak. A virágok vonzották a méheket. Új öntözőcsatornákat építettek, és a munkások tisztességes bért kaptak. María Jacinta már nem volt szolgáló. Don Sebastián a ház, majd a birtok kezelőjévé tette.

A pletykák elérték San Bartolomé-t.

Akik kiutasították, azt kezdték mondogatni, hogy a lány talán nem is átok, hanem csoda. Nagybátyjai kapzsisággal hallgatták. Tomás Luján is. A szárazság abbahagyta a falu pusztítását, de a kapzsiság megmaradt.

Egyik délután megjelentek El Encinóban. Genaro új kalapot viselt. Prudencia könnyeket színlelt. Tomás udvarlóként volt öltözve, és egy útszélről lopott virágcsokrot tartott a kezében.

María Jacinta fogadta őket a teraszon. Világos ruhát és hímzett kendőt viselt, és magasra emelt fejjel köszöntötte őket.

– Unokahúgom – mondta Prudencia –, bocsánatot kérni jöttünk. Szegények voltunk, féltünk.

Genaro hozzátette: