Ebből a pénzből vehetnék egy kisebb lakást Puebla belvárosa közelében, a maradékot befektethetném, és anélkül élhetnék, hogy valaha is Claudiára vagy Javierre támaszkodnék, hogy elvigyen orvoshoz, bankba vagy nyaralni.

Aláírtam a közvetítői szerződést.

Mielőtt befejeztem volna, megszólalt a mobilom.

Klaudia.

Vitatott.

-Jól?

Hallottam a tenger morajlását a háttérben.

– Anya, itthon vagyunk. Borzalmas, dohos szag van a házban. Miért nem küldtél valakit takarítani?

Nem azt mondta, hogy „Hogy vagy?”

Nem mondta, hogy „sajnálom”.

Meg sem kérdezte, hogy még mindig szomorú vagyok-e.

– Én senkit sem küldtem, Klaudia.

– És hol van a szoba légkondicionálójának szabályozója?

– Keresd meg.

– Anya, mi a baj?

Arturora néztem.

– Semmi. Fontos ügyeket intézek. Élvezd a strandolást.

Letettem a telefont.

Arturo nem kérdezett semmit.

Csak annyit mondott:

– Elküldhetem ma a fotóst, és délután ki tudom tenni a hirdetést.

—Csináld meg.

Órákkal később küldött nekem egy fotót.

A kék házon, amelyet Ernesto saját kezűleg festett, egy nagy tábla nézett a kertre:

ELADÓ.

Gombócot éreztem a torkomban.

Nem azért, mert megbántam.

Mert rájöttem, hogy úgy búcsúzom el Ernestótól, ahogy soha nem terveztem.

De eszembe jutott ez a mondat is.

„A te biztonságodról van szó.”

És tudtam, hogy megértette volna.

Vasárnap, röviddel dél előtt, Claudia felhívott.

Ezúttal dühös volt.

– Anya! Mit jelent ez a jel?

– Hogy a ház eladó.

– Azonnal vedd le!

-Nem.

Csend lett.

– Ez a ház a családé.

– Nem, Claudia. Az a ház az enyém.

– Apu soha nem engedte volna ezt!

Mély lélegzetet vettem.

– Apád soha nem engedte volna, hogy a padon üljek, miután egész nap főztem nekik.

Hallottam, hogy Mauricio beszél mögötte.

Aztán felvette a telefont.

– Teresa, dühösen reagálsz. Oldjuk meg ezt felnőtt módra.

– Pontosan ezt csinálom.

– Nem kell eladnod. Megvan a nyugdíjad.

– Nem te döntöd el, hogy mennyire van szükségem.

Megváltozott a hangneme.

– Beszélhetnénk egy ügyvéddel. Egy ilyen, hirtelen hozott döntés a te korodban úgy is értelmezhető, hogy nem vagy képes a vagyonod kezelésére.

Ekkor értettem meg, hogy meddig hajlandóak elmenni.

– Milyen kíváncsi, Mauricio. Tegnap még túl öreg voltam ahhoz, hogy a strandra menjek. Ma már elég fontos vagyok ahhoz, hogy a tulajdonomat akard ellenőrizni.

Nem válaszolt.

Ekkor kaptam egy üzenetet Arturotól.

Egy xalapai pár látta a fényképeket, és másnap reggel tíz órakor meg akarták látogatni a házat.

Mosolyogtam.

– Egyébként – mondtam nekik –, holnap érkeznek vevők.

Klaudia felsikoltott.

– Megérkeztünk!

–Akkor szedj össze mindent. Nem akarom, hogy piszkos edények vagy törölközők heverjenek szanaszét, amikor megérkezel.

– Senkit sem engedünk be!

– Arturo írásos felhatalmazást kapott a tulajdonom bemutatására.

Mauricio perekkel fenyegetőzött.

Claudia azt mondta, hogy tönkreteszem a családot.

Javier, aki szinte soha nem szólt, kérte a telefont.

– Anya… tényleg megcsinálod?

A hangja jobban fájt, mint a sikolyok.

– Láttál tegnap egy bőrönddel a kezemben, fiam. Kinyithattad volna a kocsid ajtaját. Nem tetted.

Csend.

-Bocsánat.

-A megbocsátás nem old meg mindent egy nap alatt.

Letettem a telefont.

Hét perccel később üzenet érkezett Mauriciótól:

„Ma este visszajövünk. Holnap személyesen fogjuk elrendezni ezt a felfordulást.”

Kétszer is elolvastam.

Aztán felhívtam Elena Roblest, egy ingatlanügyekre szakosodott ügyvédet, akit a közjegyzői irodában töltött éveimből ismertem.

Mindent elmagyaráztam neki.

Átnézte az írásról készült fényképeket, amiket elküldtem neki, és ugyanazt erősítette meg, mint Arturo.

Az ingatlan az enyém volt.

Ezenkívül megkért, hogy mentsem el Mauricio üzeneteit.

„Csak a biztonság kedvéért” – mondta. „Senki sem kényszerítheti arra, hogy elvegyen egy ingatlant a piacról, pláne nem fenyegetheti meg azzal, hogy cselekvőképtelennek nyilvánítják, csak azért, mert nem tetszik nekik a döntése.”

Alig aludtam aznap éjjel.

Reggel hat negyvenötkor hallottam, hogy egy autó fékez a házam előtt.

Három ajtó csapódott be.

Aztán megszólalt a csengő.

Egyszer.

A.

Öt.

Tíz.

Felkeltem, kávét főztem, és a bejárathoz sétáltam.

Mielőtt kinyitottam volna, eszembe jutott valami más is, amit Ernesto hónapokkal a halála előtt bevallott nekem.

Valami Mauricióval kapcsolatban.

Valami, amit Klaudia sosem tudott.

És megértettem, hogy azon a reggelen nem csak egy házról fognak vitatkozni.

Ki akarták deríteni, miért volt a férjem olyan gondosan ügyelve arra, hogy a birtokom ne kerüljön a saját veje kezébe.

3. RÉSZ

Sietség nélkül nyitottam ki az ajtót.

Claudia haja kócos volt, szemei ​​feldagadtak. Mauricio ugyanazt az inget viselte, mint előző nap, gyűrötten az utazástól. Javier egy kicsit hátrébb állt, és a padlót bámulta.

– Jó reggelt! – mondtam.

Claudia azonnal megpróbált bejutni.

Felemeltem a kezem.

– Először is, beszéljünk kiabálás nélkül.

– Anya, a hisztid miatt a hétvégét hazafelé töltöttük!

A mondat megerősítette bennem, hogy még mindig semmit sem értek.

-Jöjjön be.

Három csésze kávét készítettem.

Senki sem akart inni.

Mauricio rögtön a lényegre tért.

—Mondja le az eladást.

-Nem.

– Teresa, nem gondolkodsz tisztán.

– Tisztábban gondolkodom, mint évek óta bármikor.

Felkelt a karosszékből.

– Azt a házat Ernesto építette. A gyermekeinek a tulajdona.

Elővettem a bordó mappát, és letettem az asztalra.

—Lee.

Mauricio gyorsan lapozott.

Javier közeledett.

Klaudia is.