Felnéztem.

– Te olvastad.

Rodrigo nem válaszolt.

– Olvasottnak tűnik.

A csend teljes volt.

Valeria megpróbált odamenni hozzá.

– Rodrigo, követtem az eljárást. Nem hibáztathatsz, mert Mariana nem tudta, hogyan oldja meg…

Felé fordultam.

– Megoldani?

Most először remegett meg a hangom.

Nem félelemből.

Dühből.

– Eladtam az ékszereimet. Eladtam a táskáimat. Még Sofia babakocsiját is eladtam, amikor már nem használta. Évekig abból fizettem a konzultációkat és a gyógyszereket, amit csak találtam, mert te döntötted el, hogy a lányom megérdemli-e, hogy átmenjen-e a „családi kiadás” szűrőjén.

Valéria lesütötte a tekintetét.

– Nem tudtam, hogy árulsz dolgokat.

– Természetesen nem. Ahhoz, hogy ezt tudd, emberként kellett volna látnod engem.

Rodrigo mindkét kezével végigsimított az arcán.

–Ezt meg lehet oldani. Mariana, menjünk haza.

Ott álltam, és néztem őt.

-Otthon?

– Majd négyszemközt beszélünk.

– Szófia egy temetőben van.

Rodrigo mozdulatlan maradt.

– Ma fogják elhamvasztani.

Megváltozott a légzése.

Most először látszott megérteni, hogy nincs olyan kórházi szoba, ahová elkéshetne.

Nem volt ott várakozó lány.

Nem volt mód újabb esélyt venni.

Kivettem a kis rózsaszín gyöngyöt, és felé toltam.

–Ez tíz pesóba került egy automatánál a kórházban. Sofia azt mondta, hogy ő egy sztár.

Rodrigo ránézett.

– Amikor meghalt, a kezében szorongatta.

Ajkai szétnyíltak.

Egyetlen szó sem jött ki a torkán.

– Számold ki, Rodrigo. Kilencszáznegyvenezer peso erre az ünnepségre. Száznyolcvanezer a lányod megmentésére. Te döntötted el, melyik kiadás várhat.

Valéria sírni kezdett.

– Nem akartam, hogy a lány meghaljon.

Ránéztem.

„Talán nem akartad holtan látni. De annyira sem törődtél vele, hogy megakadályozd.”

Fel akarta venni, de abban a pillanatban szinte egyszerre több telefon is csörögni kezdett.

A.

Aztán egy másik.

Aztán még négy.

Rodrigo a sajátjára nézett.

Válaszolt.

-Hogy?

Megkeményedett az arca.

– Nem tudják lemondani a vonalat.

Hallott.

– Melyik záradék?

Felém nézett.

Nem mosolyogtam.

Nem éreztem örömöt.

Apám nem egyetlen telefonhívással „tépte romba” a Grupo Cárdenast.

Egyszerűen felhagyott a védelmével.

A Salgado család visszavonta két nagyobb hitelre vonatkozó garanciáját, élt a befektetési alapból való kilépés jogával, és átadta a konzorciumi partnereknek a hónapok óta készített könyvvizsgálatot.

A támogatásunk nélkül minden bank és minden partner elkezdte felülvizsgálni azt, amit évekig figyelmen kívül hagyott.

Rodrigo letette a telefont.

Újra megszólalt a telefonja.

– Mariana, mit csinált az apád?

– Semmi olyat, amihez ne lett volna jogom.

– Meg fogják akadályozni a finanszírozást.

– Akkor a saját létszámodból kell fenntartanod a cégedet.

Úgy nézett rám, mintha épp most árultam volna el.

Szinte ironikus volt.

– Tudtad, hogy ez megtörténhet.

– Semmit sem tudtam. Ma reggel tudtam meg.

– Akkor állítsd meg!

Néhány másodpercig figyeltem őt.

– A lányunknak elállt a lélegzete, és arra kértél, hogy írjak alá egy szövetminta-engedélyt, mert Valeriára gondoltál.

Rodrigo elsápadt.

Néhányan felé fordultak.

„Milyen felhatalmazás?” – kérdezte az egyik partner.

Valéria mormolta:

– Komplikáció lépett fel a szememben.

Kivettem egy újabb dokumentumot a mappából.

– Ez is érdekes.

Mozdulatlan maradt.

– Az állítólagos munkahelyi balesete nem munka közben történt.

Valéria nyelt egyet.

– Igen, megtörtént.

-Nem.

Letettem egy bankjegyet az asztalra.

– Három nappal korábban egy magánklinikán kozmetikai beavatkozáson esett át. Komplikáció lépett fel. Utána benyújtott egy igazolást, amelyben kimondta, hogy a sérülést a kimerültség és a hosszas képernyő előtt töltött idő okozta egy céges projekt során.

Valéria hátrált egy lépést.

– Ez bizalmas orvosi információ.

—A pénzügyi vizsgálat megállapította, hogy a klinika költségeit vállalati kártyával fizették, és „tanácsadói szolgáltatásként” volt regisztrálva.

Rodrigo most már tényleg ránézett.

– Volt műtéted?

Valeria túl gyorsan kezdett beszélni.

„Kis beavatkozás volt. Az orvos azt mondta, nem lesz probléma. Aztán bonyolulttá vált, és én…”

– És azt mondtad, hogy a cégnél dolgozva megsérült a szemed?

– Féltem.

Rodrigo üresen felnevetett.

Évekig inkább hittem neki, mint magamnak.

Azon a reggelen nem okozott nekem semmi elégedettséget, amikor láttam, hogy felfedezi Valeria kilétét.

Zsófia még mindig halott volt.

Mindez nem tudta megváltoztatni őt.

Becsuktam a mappát.

– Az ügyvédeim felveszik velem a kapcsolatot. A teljes auditot átadom a partnereknek és adott esetben a hatóságoknak. Erről a továbbiakban nem fogok beszélni.

Rodrigo követett, miközben a kijárat felé sétáltam.

—Mariana.

Nem álltam meg.

– Mariana!

Odajött hozzám és megragadta a karomat.

Ránéztem.

Azonnal elengedett.

– Így nem mehetsz el.

– Három órája hagytam el ezt a házasságot, amikor Sofia lehunyta a szemét.

– Én vagyok az apja.

— Biológiailag.

Ez arra késztette, hogy hátráljon.

-Ne mondd ezt.

– Hányszor vitted el kardiológushoz?

Csend.

– Mi volt a gyógyszered neve?

Nem válaszolt.

– Melyik rajzfilm tetszett?

Semmi.

– Milyen színű volt a kedvenc takarója?

Rodrigo lesütötte a tekintetét.

– Tudod, mi volt az utolsó szava?

A szeme megtelt könnyel.

– Marianna…

– Azt mondta, hogy „anya”.

Elsétáltam.

Nem fordultam meg.

Órákkal később megkaptam Sofia urnáját.

Kicsi volt, halványrózsaszín, egy fehér virággal vésve.

Amikor a temetkezési vállalkozó átadta nekem, majdnem elejtettem.

Olyan keveset nyomott.

Három év és négy hónap olyanná vált, amit egy kézzel is meg tudtam fogni.