Hat hónappal később a ház már nem gyertyáktól vagy hazugságoktól szaglott.
Lehúztam a fekete függönyöket és kinyitottam az összes ablakot. Eladtam a bútorokat, amiket anyám választott, és betöltöttem a nappalit növényekkel, napfénnyel és Camila fényképeivel, amelyeken mosolyog kiengedett hajjal, pontosan úgy, ahogy szerette.
Rodrigo őrizetben várta a tárgyalást. Teresa megpróbálta mindenért őt hibáztatni, de saját vallomásai csak rontottak a helyzeten. Salcedo elvesztette a jogosítványát, és beleegyezett, hogy együttműködik az ügyészekkel.
Az ellopott részvényeket visszakapták – nem nekem, hanem annak az alapítványnak, amelyet Camila álmodott meg létrehozni a családi támogatás nélküli terhes nők számára.
Róla neveztem el.
A Camila Ríos Alapítvány.
Minden reggel kivittem Mateót a kertbe. Még kicsi volt, de erős. Az anyja tekintetét örökölte, és ugyanazzal a makacs szorítással fogta az ujjamat, amivel megmentette.
Egyik délután, a jacaranda fa alatt, amit Camila ültetett, amikor megtudta, hogy terhes, kinyitottam egy kis faládát.
Benne volt a jegygyűrűje és a sötétkék gomb.
Nem tartottam meg a gombot, mert utáltam.
Megtartottam, mert eszembe juttatta, hogy Camila nem adta fel.
Még a végén sem.
Mateo apró ujjaival átölelte az enyémeket, és most először éreztem egy apró, befejezetlen, de valódi békét.
Felnéztem a tiszta San Miguel-i égre, és suttogtam:
„Anyád nyert, fiam. Csak arra volt szüksége, hogy megértsem az utolsó nyomot.”
