1. RÉSZ

– És mit fogtok Andrással ajándékozni az anyósotoknak a születésnapjára?

Claudia kérdése hatalmas döbbenettel ért. A Narvarte negyedbeli lakásunk konyhájában kávézgattam, mielőtt elindultam dolgozni, és több másodpercbe telt, mire megértettem.

– Milyen születésnap?

–Szombat, Mariana. Az étteremben. Anyukám egy hónapja foglalt asztalt.

Ott hagytam a csészét az asztalon.

– Klaudia… senki sem hívott meg.

Kínos csend támadt a vonal túlsó végén. A sógornőm dadogni kezdett, hogy biztosan félreértés történt. De a buli még három nap múlva volt. Több mint harminc családtagnak, barátnak és ismerősnek foglaltak asztalt.

Mindenki tudta.

Kivéve engem.

A kapcsolatom Teresával, az anyósommal, sosem volt jó, de kilenc évvel korábban elviselhetetlenné vált, amikor elvesztettem a babámat a terhesség hatodik hónapjában.

Még mindig emlékszem a kórházi fényekre, a vérre, a körülöttem suttogó hangokra, és arra, ahogy az orvos utána elmagyarázta, hogy sürgősségi műtétet kell végrehajtaniuk az életem megmentése érdekében. Soha többé nem leszek képes teherbe esni.

Andrés velem volt aznap este.

Megfogta a kezem, és ismételgette, hogy a lényeg az, hogy még élek.

Az anyja viszont azt mondta:

– Ha jobban vigyáztál volna magadra, talán az unokám még mindig itt lenne.

Andrés megkérte, hogy ne beszéljen így.

Aztán megkért, hogy „ne foglalkozzak vele”.

És kilenc éven át ezt tette minden alkalommal, amikor Teresa célzást tett arra, hogy elvettem tőle az esélyt, hogy nagymama legyen.

Azon az estén, amikor Andrés hazaért a munkából, szembesítettem vele.

– Hová mész szombaton?

Mozdulatlanul maradt.

– Klaudia hívott téged.

Ez nem kérdés volt.

-Igen.

Sóhajtott egyet, és kinyitotta a hűtőszekrényt, mintha ott találná a választ.

– Anyám megkért, hogy ne mondjak el neked semmit.

-Mert?

– Mert békében akarta tölteni a születésnapját.

– És én akadályozom meg, hogy békében legyen?

– Ne kezdd már, Marianna!

Aztán kimondta, mi fájt igazán.

Teresa úgy érezte, hogy a jelenlétem „feszültséget” kelthet, mert még mindig neheztelt a „babával történtekre”.

– A lányunk halála? – kérdeztem. – Vagy az a tény, hogy többé nem adhatok nektek gyerekeket?

Andrés kerülte a rám nézést.

Ez jobban megválaszolta a kérdésem, mint bármelyik mondat.

De ez a kizárás egy másik gyanút is felkeltett.

Andrés körülbelül három hónapja szinte minden kedden későn ért haza. Volt olyan szombat is, amikor órákra eltűnt, mondván, hogy segít a barátjának, Pablónak az autójával. Emellett elkezdett készpénzt kivenni a közös számlánkról.

Másnap felhívtam Pablót egy kifogással.

– Hé, Andrés otthagyott egy töltőt, amikor múlt szombaton segített neked az autóddal. Láttad?

Pablo zavarban volt.

– Andrés? Hetek óta nem láttam.

Éreztem, hogy valami beleesik a gyomromba.

Felhívtam Fernandát, a legjobb barátnőmet, aki az éttermet vezette, ahol a bulit tartották.

Ellenőrizte a foglalást.

„Harminckét ember megerősítette” – mondta nekem. „De tegnap az anyósod még két helyet adott hozzá.”

-Ahol?

– A főasztalnál. Az egyik Andrés, a másik Teresa mellett.

Nem tudom, honnan jött az ötlet.

– Azon az estén veled akarok dolgozni.

-Hogy?

– Pincérnőként.

Fernanda megpróbált meggyőzni, hogy őrültség. Nem sikerült neki.

Szombaton a szolgálati bejáraton érkeztem. Fekete nadrágot, fehér inget, sötét parókát frufruval és vastag szemüveget vettem fel.

Az egyetlen feladatom a tányérok leszedése és a tálcák cipelése lenne.

Elkezdtek érkezni a vendégek.

Mindenkit felismertem.

Claudia elsétált mellettem, kevesebb mint egy méterre tőlem, anélkül, hogy észrevett volna. Megjelent az anyósom, ragyogó arccal, átölelve a családtagokat, és minden apró részletre odafigyelve.

András későn érkezett.

De nem egyedül érkezett.

A szolgálati bejárattól láttam, hogy belép egy harmincas éveiben járó sötét hajú nő kíséretében.

És mellettük egy körülbelül tízéves fiú sétált.

Teresa azonnal elhallgatott, amint meglátta.

A kisfiú felé rohant.

– Mateo, szerelmem!

Úgy ölelte át, mintha egész életében erre a pillanatra várt volna.

Aztán Andrés a fiú vállára tette a kezét.

Próbáltam meggyőzni magam, hogy talán egy barátom fia, míg a kisfiú fel nem nézett, és egészen természetesen megszólalt:

– Apa, megmutatnád, hol van a fürdőszoba?

Éreztem, ahogy a tálca kicsúszik az ujjaim közül.

Távolról követtem őket a folyosón.

És akkor hallottam, hogy a gyerek megkérdezi:

– Apa… Mariana néni már tudja, hogy a fiad vagyok?

Andrés néhány másodperc múlva válaszolt:

-Még nem.

A falnak dőltem, hogy ne essek el.

A férjemnek volt egy tízéves fia.

Az anyósom tudta.

És míg az egész családja az „unokája” érkezését ünnepelte, én pincérnőnek voltam öltözve egy partin, ahonnan úgy döntöttek, hogy eltávolítanak.

De a legrosszabbat még nem hallottam.

És el sem tudtam képzelni, mit fogok felfedezni.

2. RÉSZ

Visszamentem a tanterembe, mert tudnom kellett, meddig jutott a hazugság.

Húsz perccel később Teresa felállt egy pohárral a kezében, és egy kanállal finoman megkocogtatta a poharat.

– Szeretnék bemutatni neked egy nagyon különleges személyt.

Megfogta Máté kezét.

– Ő Mateo, Andrés fia… és az unokám.

Felkiáltások hallatszottak az asztal körül.

Klaudia rémülten nézett a testvérére.

-Igaz?

Andrés bólintott.

– Mióta tudod ezt?

— Három hónap.

Három hónap.

Hirtelen megértettem a késői keddjeit, a szombati eltűnéseit és a kivett pénzt.

Klaudia ugyanazt kérdezte, amire én is gondoltam.

– És Marianna?

Terézia így válaszolt: