„Micsoda haszontalan ember… pont mint az apja” – mondta a nő, aki feleségül készült hozzámenni, miközben én alig két méterre takarítottam. A vezetékneve hallatán eszembe jutott az a fiú, aki megígérte, hogy visszajön hozzám, amikor 14 évesek leszünk. Nem állítottam meg, nem válaszoltam: elővettem a telefonomat, és elindultam, hogy megkeressem. Azt hittem, megmentem egy rossz esküvőtől, de végül rájöttem, miért nem érkeztek meg a leveleink.

Santiago mozdulatlan maradt.

Nem azt mondta, hogy „szeretlek”.

Azt mondta: „Befektettem.”

– Szóval, aláírod?

-Nem.

Renáta letette a telefont.

Két órával később újra felhívta. Azt kiabálta, hogy megalázó volt, hogy a családja már több mint 180 embert hívott meg, és hogy már elintézte a ruhát, a fogadást, az utazást és a társasági eseményeket.

Santiago hallgatta, mígnem kimondott egy mondatot:

– Mindazok után, amit tettem, hogy belépjek a világodba, nem szándékozom üres kézzel távozni.

Ott ért véget az esküvő.

De a történet ezzel nem ért véget.

Szombaton Santiago egy egyszerű kávézóban kereste Marisolt a Normal metróállomás közelében. Sofőr és öltöny nélkül érkezett.

A mappát cipelte.

– Ezek a levelek a tiéd.

Marisol nyitotta ki az elsőt.

„Mari: Van egy szobám, és nem tudok aludni, mert túl csendes itt. A gyerekotthonban mindig volt valaki, aki beszélt, veszekedett vagy nevetett. Itt senki sem ad ki hangot. Hiányzol.”

A második azt mondta, hogy azért tanul ezüst evőeszközöket használni, mert fél, hogy bolondot csinál magából.

Az ötödik megkérdezte, hogy még mindig rajzol-e macskákat.

Az utolsó így végződött:

„Ha már nem akarsz válaszolni, megértem. De szeretném, ha tudnád, hogy nem feledkeztem meg rólad.”

Marisol becsukta a mappát, a szeme égett.

–Tizennyolc évet vesztettünk egy elrejtett doboz miatt.

Santiago összeszorította az ajkait.

– Nem akarok még egy tizennyolcat elveszíteni.

Mielőtt válaszolhatott volna, rezegni kezdett a telefonja.

Egy ismeretlen számról érkezett üzenet volt.

„Szóval te vagy az alkalmazott, aki belekeveredett valamibe, amibe nem kellett volna. Maradj távol Santiagótól. Nem tartozol az ő világába.”

Marisol felnézett.

– Azt hiszem, Renata már tudja, hogy ki vagyok.

Santiago elolvasta az üzenetet.

És mióta ismerte, most először látott az arcán valami veszélyesebbet a haragnál: egy elhatározást.

Amit ezután tenni fog, az mindent megváltoztat.

3. RÉSZ

Marisol arra számított, hogy Santiago azonnal felhívja Renatát, de ő eltette a telefonját, és azt mondta:

– Nem foglak a középpontba helyezni egy olyan veszekedésben, amit ő kezdett velem.

– Már megtérített – felelte Marisol. – Megszerezte a számomat.

Ez volt a legnyugtalanítóbb dolog.

Santiago csak két embernek mondta el, hogy Marisol újra megjelent: az ügyvédjének és a legmegbízhatóbb asszisztensének. Egyiküknek sem volt meg a nő személyes telefonszáma. Az egyetlen látható kapcsolat a gyógyfürdő volt.

A következő hétfőn az adminisztrátor behívta Marisolt az irodába.

—Van egy ügyfél, aki azt állítja, hogy magánbeszélgetéseket és személyes adatokat hozott nyilvánosságra.

Marisol már azelőtt tudta, hogy ki ő, mielőtt megkérdezte volna.

Renata panaszt tett, és követelte a kirúgását.

Az igazgató átnézte a biztonsági kamerák felvételeit és a vallomásokat. Marisol nem rögzített semmit, nem szivárogtatott ki fájlokat, és nem kért bizalmas információkat; csak egy beszélgetést hallott munka közben. Nem szabhatták ki rá a büntetést.

Még így is fájt neki a megaláztatás.

Délután Renatát kint találta, amint várakozott rá.

Nem sikított. Nem csinált jelenetet. Ez még kellemetlenebbé tette a viselkedését.

– Fogalmad sincs, mit tettél – mondta.

Marisol továbbment.

–Megakadályoztam egy férfit abban, hogy megházasodjon anélkül, hogy tudott volna valami fontosról.

– Tönkretetted az esküvődet egy baráti beszélgetés miatt.

– Nem. Az esküvőt tönkretette az, amit utána terveztél.

Renata összeszorította az állkapcsát.

–Szerinted most téged fog választani? Nézd meg magad. Las Lomasban lakik. Te pedig egy gyógyfürdőt takarítasz.

Marisol megállt.

Évekig hallottam hasonló kifejezéseket, némelyiket szavakkal, másokat csak pillantással ejtették ki.

– Nem azért mentem, hogy megkérjem, válasszon engem – felelte. – Azért mentem, hogy elmondjam neki az igazat. Ez a különbség közted és köztem.

Renata megvetően mosolygott.

– Semmit sem tudsz az életéről.

– Te sem tudtál róla semmit a pénz előtt.

Marisol elment.

Ugyanazon az estén Renata megjelent Santiago lakásában.

„Most már elégedett vagy?” – kérdezte, miközben belépett. „A barátod úgy festett velem, mint egy aranyásóval.”

– Azt mondtad, hogy megvárod az esküvőt, hogy utána intézkedj a vagyontárgyaimhoz való hozzáférésről.

– Ez egy vicc volt.

– Azt is mondtad, hogy a nevelőapám pénze nélkül nem sokra mennék.

Renáta hallgatott.

– Ez is vicc volt?

– Fel voltam háborodva.

– És megtagadja a megadási feltételek elfogadását?

– Nem fogok hozzámenni valakihez, aki úgy bánik velem, mintha gyanakvó lennék.

Santiago néhány másodpercig figyelte.

– Nem fogunk összeházasodni.

Renata elsápadt.

– Nem lehet mindent így lemondani.

– Már megtettem.

– A családomat ki fogják nevetségessé tenni.

–Inkább nevetségesen néznél ki, mint hogy feleségül menj hozzám anélkül, hogy hozzáférnél a vagyonomhoz. Ez nagyjából meg is válaszolja a kérdésed.

Renata vett egy mély lélegzetet, és stratégiát váltott.

– Ez neki való.

– Nem. Marisol megjelent, miután elmondtad, amit mondtál.

– Takarítónő, Santiago.

Felnézett.

– És most bebizonyítottad, hogy ez a kifejezés miért mond többet rólad, mint róla.

Renata elvette a táskáját.

Mielőtt elment, leadta utolsó csapását:

„Anyádnak igaza volt. Mindig ki akarta verni ezeket az embereket a fejedből. Tudta, hogy ha folyton visszatekintesz, soha nem fogsz igazán a mi osztályunkhoz tartozni.”

Santiago lefagyott.

– Honnan tudod, hogy mire gondolt anyám?

Renáta megállt.

Túl késő.

Renata nagyon közel került Teresához, Beatriz húgához, miközben az esküvőt szervezték.