Mielőtt betoltak volna az agyműtétre, a férjem megfogta a kezemet, és hidegvérrel bevallotta: „Gyerekem született a legjobb barátnődtől.” Tizennyolc év házasság után sem nem sírtam, sem nem rendeztem jelenetet. Csak ellenőriztem a számláinkat, és letiltottam minden pénzt, amit addig használt. Néhány órával később a kórházból érkező hívás olyasmit leplezett le, amire egyikünk sem számított.

A szüleim voltak az egyetlen szent dolog, amihez soha senkinek nem engedtem hozzányúlni.

Amint Claudia elment, felhívtam Miguel atyát, családom régi barátját és a szüleim temetője melletti kápolna gondnokát. Elmagyaráztam neki a helyzetet. Biztosított róla, hogy senki sem fogja azt a helyet arra használni, hogy megalázzon.

Délután Alejandro újra felhívott.

Ezúttal videóhíváson keresztül.

Mögötte volt a nappalim Polancóban, ami most szeméttelep. A ruháimat fekete zsákokba tették. A könyveim hevertek a padlón. Claudia az egyik kabátomat próbálgatta.

És mellettük ott voltak az apósomék.

– Végre megszabadulunk a mocskodatoktól – mondta Alejandro. – Ennek a háznak szüksége van egy fiatal nőre.

Az anyósom közeledett a kamerához.

– Camila, már nem vagy a család tagja. Claudia adott nekünk egy unokát.

Aztán Alejandro felvett egy dobozt.

Benne voltak a szüleim fotóalbumai és apám zsebórája.

– Ez is a kukába kerül.

– Ne nyúlj hozzá – mondtam.

Mind a négyen nevettek.

A hívás véget ért.

Reszkettem, amikor Salgado úr belépett a szobámba.

Egy szürke mappát cipelt.

„Több problémánk is van” – mondta. „Alejandro megpróbálta az egyik irodaépületük tulajdonosának kiadni magát, hogy alátámasszon egy pénzügyi tranzakciót. A cég, ahol dolgozik, már belső vizsgálatot indított.”

– Hogy lehet ennyire hülye?

– Mert évekig hitte, hogy minden, amit lát, az övé.

Aztán otthagyta a mappát az ágyamon.

– De ez nem a legrosszabb az egészben.

Elővett egy dossziét.

– Elrendeltem Claudia hátterének jogi felülvizsgálatát, mivel most az öröklési vitában vesz részt. Találtunk egy korábbi apasági pert. Van egy hitelesített genetikai vizsgálat eredménye az aktájában.

Borzongást éreztem.

– A gyerektől?

Ricardo bólintott.

-Igen.

– És Alejandro?

Az ügyvéd rám meredt.

–Alejandro nem az apa.

Abban a pillanatban megértettem, hogy az árulás, ami tönkretette a házasságomat, egy még nagyobb hazugságra épült.

De még mindig ki kellett derítenünk, hogy ki az igazi apa… és hogy miért választotta Claudia pont az én férjemet.

3. RÉSZ

Két nappal később orvosi engedélyt kaptam, hogy néhány órára elhagyjam a klinikát. Az orvos tiltakozott, de beleegyezett, amikor elmagyaráztam, hogy nem fogok vitatkozni vagy elfutni; csak egy fontos megbeszélésen kell jelen lennem.

Reggel kilenckor autóval érkeztem Santa Fébe.

Az üvegtorony, ahol Alejandro dolgozott, egy családi ingatlancég tulajdonában volt.

Sosem tudta meg.

Évekig azzal hencegett, hogy a tehetségének köszönhetően a „cége” a város egyik legelőkelőbb épületében kapott helyet. A valóságban ismertem a vezérigazgatót, Esteban Roblest. Családi alapunk is jelentős részesedéssel bírt a cégben.

Amint beléptem a hallba, előbb hallottam Alejandro hangját, mint hogy megláttam volna.

Magával vitte Claudiát és a gyereket dolgozni.

– Szeretném, ha megismerkednél az igazi családommal – mondta több kollégája előtt. – Végre megszabadultam egy beteg nőtől, aki a pénzemből élt.

Klaudia büszkén mosolygott.

A rokonaim is ott voltak, de már nem volt ugyanolyan az arckifejezésük, mint előző nap.

Az anyósom sírt.

– Alejandro, a befizetéseinket felfüggesztették. A bank díjat számít fel a műhely új hiteleiért. Azt mondtad, hogy a pénz folyamatosan fog érkezni.

Alejandro bosszúsan intett.

– Anya, nyugodj meg. Megjavítom. Camila blokkolta a fiókokat, mert keserű.

– Majdnem kétmillió pesóval tartozunk – mondta az apósom. – Azért kértünk gépeket, mert megesküdtél, hogy azok a letétek a tiéid.

Alejandro körülnézett, és lehalkította a hangját.

– Amikor rendező leszek, az semmi lesz.

Aztán kinyíltak a vezetői lift ajtajai.

Esteban Robles, Salgado ügyvéd és én elmentünk.

A hall elcsendesedett.

Alejandro meglátott és megvetően elmosolyodott.

– Azért jöttél, hogy könyörögj, menjek vissza hozzád?

Nem válaszoltam.

– Camila, vége. Még ha könyörögsz is, nem engedem el Claudiát. És nem oldom fel a kártyáimat. Olyan pénzzel játszol, ami nem a tiéd.

Esteban előrelépett.

– Méndez úr, hagyja abba a beszédet.

Alejandro nevetett.

– Esteban, ez egy párkapcsolati probléma.

– Nem. Attól a pillanattól kezdve, hogy hamis dokumentumokat mutattál be, hogy igényt tarts egy olyan ingatlanra, ami nem a tiéd, az ügy a cégre hárult.

A mosoly eltűnt.

Esteban a padlóra mutatott.

– Ez az épület egy Camila Mendoza asszony által ellenőrzött cég tulajdonában van.

Alejandro idegesen felnevetett.

– Ez lehetetlen.

– És a Mendoza családi alap az egyik legfontosabb befektetőnk – folytatta Esteban. – Az a nő, akit az előbb „élősködőnek” nevezett, azon túl, hogy a főbérlőnk, akinek a családja létfontosságú projekteket finanszírozott a cég számára.

Senki sem szólt semmit.

Alejandro úgy nézett rám, mintha megváltozott volna az arcom.

– Neked… nincs pénzed.

Salgado úr kinyitotta a mappáját.

– Itt vannak az okiratok, szerződések és pénzügyi kimutatások. A Polanco-i lakást a házasság előtt szerzett vagyonból szerezték, és az alkalmazandó házastársi vagyonjogi szabályozás védi. A használt hitelkártyák hosszabbítások voltak, amelyeket Mrs. Mendoza pénzéből fizettek. A szüleidnek befizetett befizetések az ő önkéntes hozzájárulásai voltak.

Az anyósom a szája elé kapta a kezét.

– Öt évvel ezelőtt kifizetted az adósságunkat?

-Igen.

– És a havi befizetések?

-Is.

Az apósom lehuppant egy padra.

Emlékeztem egy három évvel korábbi étkezésre Hidalgóban. Az anyósom rám mutatott a villájával, és azt mondta, hogy egy kiszolgáltatott asszony vagyok, aki képtelen unokákat szülni. Alejandro nevetett.