Fernanda megjelent a telefonnal.
—A további kártyámat elutasították.
Diego összevonta a szemöldökét.
– Mariana lemondta.
– Miért kellett lemondanom?
– Mert az a fiókjához volt kötve.
A két nővér mozdulatlanul állt.
Addig azt feltételezték, hogy a használt kártyák Diego fizetéséből származnak.
Nem ez volt a helyzet.
Évekkel ezelőtt, amikor Mariana és Diego összeházasodtak, praktikus módon szervezték meg a pénzügyeiket. Mariana, a számviteli tapasztalatával, intézte a kifizetéseket. Diego a fizetése egy részét befizette a közös számlájukra, Mariana pedig fedezte a lakbért, a közüzemi számlát, az élelmiszert, a biztosítást, a karbantartást és a megtakarításokat.
Idővel a Diego családjának nyújtott támogatás nőtt.
Először ötszáz peso volt Carmenné gyógyszerére.
Aztán ezer a kamrába.
Aztán feltöltődsz.
Tanfolyamok.
Ruházat.
Szolgáltatások.
Egy javítás.
Vészhelyzet.
Újabb vészhelyzet.
Amíg a vészhelyzetek életformává nem váltak.
A probléma az volt, hogy Diego nem keresett eleget ahhoz, hogy mindezt kifizesse.
És anélkül, hogy nyíltan beismerte volna, amikor pénzhiány volt, Mariana pótolta a különbözetet.
Vasárnap délután Diego évek óta először nyitotta meg a bankszámlakivonatait.
A képernyőt bámulta.
Jött a fizetése.
És eltűnt.
Autóhitel.
Átadás az anyjának.
Internetes fizetés.
Paola havi telefonszámlája.
Fernanda tanfolyama.
Bevásárlás.
Benzin.
Előző hónapokból származó tartozás.
Gyakorlatilag semmi sem maradt.
Aztán megértett valamit, amitől felfordult a gyomra.
Nem tartotta el a családját.
Mariana segített neki támogatni őt.
Diego nagylelkűségét mindig is részben az a nő finanszírozta, akit azzal vádolt, hogy „nem akar segíteni”.
Emlékezett egy hónapokkal ezelőtti vitára.
„Nem mehetünk nyaralni” – mondta. „Túl sok a kiadásunk.”
Marianna egyszerűen csak válaszolt:
– Igen. Túl sok kiadásunk van.
Most már értette, miért hangsúlyozta ki ezt a szót.
„Van”.
Hétfő reggel megpróbált fizetni a benzinért.
A kártyát elutasították.
Háromszáz pesót kellett kérnie az anyjától.
Doña Carmen felháborodott.
– Hogyan várod, hogy kölcsönadjak neked pénzt, amikor a nyugdíjam alig elég?
Diego a hűtőszekrényre nézett, ami tele volt Mariana egy héttel korábban vásárolt élelmiszerekkel.
Nem szólt semmit.
Még aznap elvitte az autót átvizsgálni, mert a fékek csikorgása elviselhetetlenné vált.
A szerelő komoly arckifejezéssel távozott.
– Fiatalember, ezeket a fékbetéteket már rég ki kellett volna cserélni. A tárcsákat is ellenőrizni kell. Nem szabad így tovább vezetned.
-Mennyi?
Amikor meghallotta a számot, Diego becsukta a szemét.
Majdnem pontosan annyi volt, amennyit nemrég manikűrre, csizmára és tanfolyamokra költöttek a nővéreiknek.
A garázsban hagyta az autót.
Busszal tért vissza.
Este Doña Carmen szolgált fel neki vacsorát.
– Holnap elintézed Mariana helyzetét.
Diego letette a villát.
– Anya, beszélnem kell veled.
-Miről?
– Már nem engedhetek meg magamnak mindent.
Hitetlenkedve felnevetett.
–Mi minden?
– Az internet, a telefonjaik, a kamra, Paola és Fernanda holmijai…
Az ikrek abbahagyták a tévénézést.
„Miért keversz bele minket ebbe?” – kérdezte Paola.
– Mert adósságaim vannak.
– Akkor kérj pénzt Marianától.
Diego felnézett.
Ez a kifejezés most először tűnt szörnyűnek számára.
– Mariana már így is túl sok pénzt tett bele.
Doña Carmen keresztbe fonta a karját.
– Ne túlozz. Jól megél.
Pontosan ezért élünk vissza vele.
A csend azonnal beállt.
– Bántalmaztunk? – ismételte meg az anyja. – Most meg minket vádolsz amiatt a nő miatt?
– Ő nem „az a nő”. Ő a feleségem.
– Egy feleség, aki elhagyott téged.
Diego összeszorította az ajkait.
–Miután évekig takarítottál itt, fizettél a dolgokért, és végighallgattad, ahogy azt mondogatjuk, hogy ez a kötelességed volt.
Fernanda felállt.
– Soha nem kényszerítettük.
Diego keserűen felnevetett.
– Nem? Minden szombaton adtak neki egy listát.
– Mert tudta, hogyan kell ezeket a dolgokat csinálni.
– Te is tudod.
– Hátproblémáim vannak.
–Háromszor voltál zumbán ezen a héten.
Fernanda elpirult.
Paola közbeszólt:
– Allergiás vagyok a klórra.
– Akkor vegyél egy másik tisztítószert.
Doña Carmen ököllel az asztalra csapott.
–Elég volt! Amióta Mariana megjelent, megváltoztál.
Diego néhány másodpercig nézte.
– Nem, anya. A baj az, hogy nem változtam meg, amikor kellett volna.
Azon az éjszakán az összecsukható ágyon aludt.
Hajnali kettőkor Paola a fürdőszobába tartott, és véletlenül egy fémlábnak ütközött.
– Diego! Ez a cucc annyira útban van!
Kinyitotta a szemét.
-Tudom.
—Muévela.
-Hová mégy?
Senki sem válaszolt.
Sehol sem volt.
Most először értette meg Mariana döntésének pontosságát.
Nem azért vettem azt az ágyat, hogy megalázzam.
Az ágy pontosan azt a helyet jelképezte, amelyet a házasságának tartott fenn.
Ami megmaradt.
Amit el lehet intézni, miután mindenki mással foglalkoztunk.
A harmadik napon felhívta Marianát egy kollégája telefonjáról.
Felvette, mert nem ismerte a számot.
-Jól?
Diego hallgatott.
– Marianna, én vagyok az.
Éppen le akarta tenni a telefont.
– Várj. Nem foglak megkérni, hogy gyere vissza.
Ez arra késztette, hogy meghallgassa.
– Akkor beszélj.
– Ellenőriztem a számlákat.
Marianna lehunyta a szemét.
-Végül.
– Nem tudtam, hogy ennyit fektetsz bele.
– Igen, tudtad.
— Nem teljesen.
– Minden hónapban megmutattam a kiadásokat.
– Nem ellenőriztem őket.
-Pontosan.
Diego nehezen lélegzett.
– Azt hittem, mivel többet keresel…
– Hogy a pénzem rendelkezésre állt volna az ígéreteid teljesítésére?
Nem válaszolt.
