– Megalázol engem.

– Magyarázatokat kérek.

A házból Lucía kinyitotta az ajtót. A nagymamája visszaküldte Mateóhoz.

Marta apja nyugodtan beszélt.

– A gyerekeknek nem kellene ezt a terhet cipelniük.

Márta mély levegőt vett.

– Ma este nem jössz haza velem.

Álvaro hitetlenkedve felnevetett.

– Kirúgsz valami hitelkártya miatt?

– Arra kérlek, hogy lakj máshol, amíg meg nem tudom, mit műveltél a nevemmel.

Carmen azt mondta, otthon maradhat. Senki sem kérdőjelezte meg ezt a döntést.

Mielőtt elment, Irene átadta Martának a dokumentumot.

– Tartsd meg. Azt hiszem, szükséged lesz rá.

Másnap reggel Marta ismét felhívta a bankot. Az alkalmazott átnézte az aktáit, majd néhány másodpercig hallgatott.

– Varela asszony, van még valami. Hét hónappal ezelőtt a hitelkeret jelentős emelését kérték.

Márta abbahagyta az írást.

-Mennyi?

A válasz lebénította.

A limitet nem duplázták meg.

Megnégyszereződött.

És ennek a pénznek egy része nem jelent meg a vásárlásokban.

Átutalásokként jelent meg.

3. RÉSZ

Az átutalások összesen 10 150 eurót tettek ki.

Négy külön tranzakcióban vettek fel pénzt a hitelkeretből, és az összeg egy olyan számlán kötött ki, amelyet Marta nem ismert fel.

A banki alkalmazott nem tudta megmondani neki, hogy mire használták fel a pénzt, de megadhatta a dátumokat, a referenciákat és a lépéseket, hogy számlatulajdonosként hogyan kérhet dokumentumokat. Marta mindent leírt. Ezután kérte, hogy a további kártyákat továbbra is blokkolják, újra módosította a hozzáférési beállításokat, és aktiválta a riasztásokat minden tranzakcióról.

Amikor letette a telefont, egyedül maradt a szülei konyhájában.

17 860 euró költség.

10 150 euró átutalás.

Egy aláírás, ami nem az övé volt.

Ez már nem egy nyaralás miatti vita volt.

Ez egy olyan döntés volt, amit hónapokig ismételgettek.

Marta azonnal fel akarta hívni Álvarót, de visszatartotta magát. Tényekre volt szüksége, nem újabb vitákra. Elmentette a dokumentumok másolatait, letöltötte a számlakivonatokat, és tanácsot kért, hogy megértse, mire tarthat igényt, és milyen kötelezettségek kapcsolódnak még a nevéhez. Azt a választ kapta, hogy a kártya letiltása nem szünteti meg a fennálló összegeket, és hogy őrizze meg az üzeneteket, e-maileket és Álvarótól kapott visszaigazolásokat.

Délután átnézte a régi beszélgetéseket.

8 hónappal ezelőtt talált egyet.

„Megoldottam a banki ügyet. Semmi miatt nem kell aggódnod.”

Akkoriban azt hitte, hogy ez a kártya megújítására utal. Most a kifejezésnek más jelentése van.

Talált üzeneteket a családi költségvetésről is: „Ebben a hónapban nincsenek extra kiadások”, „A gyerekek várhatnak”, „Ne költs annyit ételre”.

Marta szégyellte magát, amiért nem ellenőrizte korábban a számlákat, de a szégyen nem oldott meg semmit. Listát készített a dátumokkal, összegekkel és tranzakciókkal.

Azon az estén Lucia leült mellé.

– Anya, apa azért ment el, mert Mateo és én nem dolgoztunk eleget?

A kérdés jobban meghatotta, mint bármelyik szám.

– Nem, drágám. Ennek semmi köze hozzád.

– De azt mondta, hogy a munka megtanít minket a pénz értékére.

Marta a kukoricalevelek által a lánya kezén hagyott apró nyomokra nézett.

– A munka sok mindenre tanít. De egyetlen gyereknek sem kellene fizetnie a felnőttek problémáiért.

Lucia a vállára hajtotta a fejét.

– Jól leszünk?

Marta nem ígérte, hogy minden visszaáll a régi kerékvágásba.

-Mindent megteszek, hogy minden rendben legyen velünk.

Másnap Álvaro találkozni akart vele. Megbeszéltek egy találkozót Lalínban, egy kávézóban. Marta megérkezett a kék mappával.

Carmenről kezdett beszélni.

–Anyám szörnyű állapotban van. Irene nem hajlandó beszélni velem. Ellenem fordítod őket.

– Nem adtam nekik titokban névjegykártyákat.

Álvaro összeszorította az állkapcsát.

– Már mondtam, hogy fizetni fogok érte.

Marta egy papírlapot tett az asztalra.

– Akkor ezt magyarázd el nekem.

Felolvasta a 4 átiratot.

Most először tűnt úgy, mintha nem tudná, mit mondjon.

– Ez átmeneti volt.

– Melyik számlára használták őket?

– Az egyikemnek.

-Szóval így?

Álvaro kinézett az ablakon.

– Egy befektetés. Egy barátom mesélt egy lehetőségről. Azt hittem, többet tudok visszaszerezni, és az egészet visszafizetni, mielőtt bárkit is érintene.

— Mennyi van még hátra?

Túl sokáig tartott.

-Nagyon kevés.

Márta egy pillanatra lehunyta a szemét.

– A nevemre felvett hitelt használtad befektetésre anélkül, hogy megkérdezted volna.

– Ha minden jól ment volna, most nem folytatnánk ezt a beszélgetést.

Ez a mondat végre tisztázott számára valamit.

Álvaro továbbra is úgy gondolta, hogy a probléma az eredmény, mivel nem döntött helyette.

– Írásban igazold a kártyákat, az aláírást és az átutalásokat.

– Úgy bánsz velem, mint egy idegennel?

– Nem úgy kezelem a szavadat, mintha dokumentum lenne.

Álvaro felállt.

– Nem szándékozom semmi olyat aláírni, amit ellenem felhasználhatnak.

Marta eltette a papírokat.

– Akkor csak a gyerekekről és a legszükségesebb kiadásokról fogunk beszélni.

A következő napokban Carmen egyedül telefonált.

„Valamiért bocsánatot kell kérnem” – mondta. „Amikor Álvaro odaadta a kártyát, szerettem azt hinni, hogy mindkettőnktől jött. Nem azért kérdeztem, mert így illett hozzám.”

Kérte a kiadásai részletezését. Irene ugyanezt tette. Mindketten beismerték, hogy utazásra, éttermekre és vásárlásokra használták a kártyákat anélkül, hogy közvetlenül megerősítették volna Martával, hogy beleegyezik-e.

Marta nem tette őket áldozattá. Elfogadtak egy olyan vigaszt, amit meg kellett volna kérdőjelezniük. De az is világossá vált, hogy egyikük sem tudott az átutalásokról vagy az aláírásról.