Míg a nemes hölgyek egymással versengtek a herceg megnyeréséért… ő megállt, hogy segítsen egy magányos idős asszonyon.

Azon az estén, amikor az összes fiatal nemes hölgy a palotába érkezett, hogy megnyerje a herceget, Isabel Mendoza elvesztette a cipőjét a sárban, és letérdelt egy ismeretlen idős asszony mellé.

Az eső verte a háztetőket. A hintók megállás nélkül száguldottak el mellettünk, sötét vízzel fröcskölve az utat. A dombról a tánczene szűrődött be, alig hallhatóan a mennydörgés felett.

Isabel egy üres dobozt cipelt a hóna alatt. Leadott egy ruhát a palota szolgálati bejáratánál, és éppen visszafelé tartott a pékség felett bérelt szobába.

Aztán meghallotta a nyögést.

Az idős asszony egy árok mellett feküdt, körülötte egy kosár hagyma hevert, bokája pedig két kő közé szorult.

– Ne mozdulj! – mondta Isabel, és leguggolt.

– Nem terveztem táncolni.

A lány óvatosan félretolta a köveket. Egyetlen jó ruhája csupa sár volt.

– Messze lakik?

–Eléggé ahhoz, hogy megbánd, ha abbahagytad.

– Megszidhatsz, ha bent vagyunk.

Az idős asszony meglepően élénk szürke szemekkel nézett rá.

Egy arra járó fiatalember segítségével Isabelnek sikerült eljuttatnia egy kis házhoz a városfal közelében. A fiatalember elment megkeresni a helyi sebészt, miközben Isabel tüzet gyújtott és hozott egy takarót.

„Miért csinálod ezt az egészet?” – kérdezte a nő. „Nincs semmim, amit adhatnék neked.”

Izabella levette az utolsó cipőjét.

– Szerencsére nem adtam el neki semmit.

Az idős asszony most először mosolygott.

Doña Inésnek hívták. A házában szárított rozmaring illata terjengett, és több könyv volt benne, mint amennyit Isabel valaha is látott együtt egy templom előtt.

A sebész megérkezett, megvizsgálta a sérülést, és pihenést írt elő. Isabel húslevest készített abból, amit talált, és egy kancsó vizet tett a nő közelébe.

Amikor indulni készült, Doña Inés megállította.

– Minden lány izgatottan várta, hogy elmehessen a táncba.

– Én is szívesen megnéztem volna.

– És egy idős asszony miatt vesztetted el.

Isabel a csésze körül ülő ráncos kezére nézett.

– A tánc nélkülem is folytatódik. Segítségre volt szükséged.

Ez a válasz Doña Inést szóhoz sem juttatta.

Izabella megígérte, hogy reggel visszatér. Két kölcsönkendőbe csavart lábbal távozott, és a szobájába sétált, miközben a hegedűk utolsó hangjai felcsendültek a palotából.

Másnap kenyeret hozott.

A másiknak pedig egy fazék levest.

Három hétig látogatta Doña Inést, mielőtt vagy miután Doña Mercedes varróműhelyében dolgozott.

Az idős asszony makacsnak, türelmetlennek és a szívességek elfogadásában szörnyűnek bizonyult.

„Metszeni kell azt a rózsabokrot” – mondta.

– A bokádnak pihenésre van szüksége.

– Nem a bokám uralkodik ebben a házban.

Isabel közelebb húzta a széket az ablakhoz, és kiment a kertbe az ollóval.

Cserébe Doña Inés kölcsönadta neki a könyveit, és segített a nehéz szavakkal. Isabel az édesanyjától tanult meg olvasni, egy olyan asszonytól, aki késő éjszakáig ápolta a betegeket és foltozott ruhákat.

– Öt évvel ezelőtt lázban halt meg – mondta egy délután. – Még mindig vannak napok, amikor elraktározok valamit, hogy elmondhassam neki, ha visszaérek.

Doña Inés lassan becsukta a könyvet.

– Ennek el kell telnie egy kis időbe, mire elmúlik.

– Úgy lesz?

Az idős asszony gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

-Változás.

Attól a naptól kezdve Isabel már nem érezte úgy, mintha egy idegenhez látogatna.

A műhelyben azonban a barátságuk gúnyolódás tárgyává vált.

Leonor de Villaseñor, egy udvari tanácsadó lánya, egy reggel megérkezett, hogy felpróbáljon egy selyemruhát.

– Szóval lemondtad a lehetőséget, hogy a herceggel találkozz, és gondoskodj egy koldusasszonyról – jegyezte meg, miközben Isabel megigazította a ruha szegélyét.

– Nem utasítottam vissza egyetlen meghívást sem. Dolgoztam.

– Mindig olyan pontos. És az öregasszony? Már rád hagyta a vagyonát hagymában?

Az egyik társa nevetett.

Isabel megszúrta az ujját.

Elrejtette a kis csepp vért, mielőtt megérintette volna a selymet.

– Ő a barátnőm.

Leonor a tükörben figyelte a lányt.

– Milyen szerény ambíciók.

Azon a délutánon Isabel megérkezett a kis házba, amely csendesebb volt a szokásosnál.

Doña Inés egy pillanatig tanulmányozta.

– Ki síratott meg?

– Nem sírok.

– Akkor valaki befejezett egy befejezetlen munkát. Üljön le.

Isabel végül elmesélte neki, mi történt.

Az idős asszony összeszorította a száját a Villaseñor vezetéknév hallatán.

„A barátságod nem szégyellnivaló” – mondta. „És nem kell kiérdemelned annak a fiatal nőnek a tiszteletét ahhoz, hogy megérdemeld.”

Izabella lehajtotta a fejét.

– Néha elegem van abból, hogy úgy tegyek, mintha nem fájna.

Doña Inés megfogta a kezét.

– Nem kell itt színlelned.

Az első találkozás Alejandróval a környékbeli kút mellett történt.

Egy ló elszaladt, és egy üres szekeret húzott két, az úton játszó gyerek felé. Isabel odaszaladt, és a fal mögé tolta a gyerekeket.

Egy férfi jött a szemközti utcából. Sikerült megragadnia a gyeplőt, miközben a kocsis megpróbálta megfékezni az állatot. Együtt vezették ki egy nyílt térre, ahol az végül megállt.

Izabella egy síró kislányt ölelt.

Az idegen közeledett, zihálva.

Jól vagy?

A nő bólintott.

Horzsolt volt a keze. Isabel elővett egy zsebkendőt, és odanyújtotta neki.

– Vérzik.

– Úgy tűnik, úgy döntöttél, hogy az egész környéket kiszolgálod.