Miközben betegeskedő nagynénjét ápolta, egy férfi, aki azt állította, hogy kevesebb mint egy éve van hátra, gyermeket ajánlott neki: „Adj nekem egy gyereket, és minden a tiéd lesz.” A nő csak kérte a házasságot, mielőtt elfogadta volna, de később felfedezett egy orvosi számlát, amelyet jóval azelőtt fizetett ki, hogy tudomást szerzett volna az ajánlatról.

Elisa azon az éjszakán nem bocsátotta meg neki. Nem is ment el. Napokig csak akkor beszélt vele, ha feltétlenül szükséges volt. Caleb nem gyakorolt ​​rá nyomást. Az asztalon hagyta a levelet, az okiratokat és egy közjegyző által hitelesített dokumentumot: a vagyon Elisára száll, még akkor is, ha soha nem lesz terhesség, és ha úgy dönt, hogy elmegy, Ruth folytatja a kezelést.

A döntés végre valóban szabad volt.

Aztán Káleb megbetegedett.

Március végén a pajta közelében esett össze. Elisa a hóban fekve találta, alig eszméleténél volt. Egy szomszédos farmról származó munkás segítségével hazavitte. Három napig olyan erős láza és fájdalmai voltak, hogy még álmában is összeszorította a fogát. Ruth, aki a gyógyszernek köszönhetően már erősebb volt, gyógyteákat és borogatásokat készített, míg Elisa az ágya mellett maradt.

A negyedik nap kora reggelén Káleb kinyitotta a szemét.

– Még mindig itt vagy.

– Ne lelkesedj fel.

Halványan elmosolyodott.

– Dühös vagy.

-Sok.

– Ez jobban hangzik, mint a búcsú.

Elisa keményen akart válaszolni, de végül sírva fakadt. Megpróbálta opportunistának, manipulatívnak, ostobának nevezni. Szavakkal nem lehetett eltüntetni azt az embert, aki Ruth köhögése miatt megállított egy kocsit, aki reklám nélkül javított csizmákat, és aki még azelőtt fizetett a kezelésért, hogy tudta volna, kap-e valamit cserébe.

– Beleszerettem – vallotta be –, és ez jobban megijeszt, mint az egész hegylánc.

Káleb lehunyta a szemét.

– Azt hittem, soha nem fogjuk hallani.

– Ne rontsd el a pillanatot azzal, hogy többes számban beszélsz.

Rekedten felnevetett, és Elisa, az esküvő óta először, önként megfogta a kezét.

Későn érkezett a tavasz. Ruth kifulladatlanul járkált. Elisa fűszernövényeket ültetett a konyha mellé. Caleb visszanyerte erejét. A régi megállapodásról már nem esett szó.

Egyik délután, a verandán, Elisa megkérdezte:

– Még mindig szeretnél gyereket?

-Igen.

– Az örökség miatt?

-Nem.

—Akkor miért?

– Mert családot akarok. De ha soha nem születik gyerek, akkor már létezik.

Hónapokkal később Elisa rájött, hogy terhes.

Amikor a nő elmesélte neki, Caleb úgy ült le, mintha a lábai felmondták volna a szolgálatot. A kezébe temette az arcát. A nő még soha nem látta sírni. Nem, amikor Margaritára gondolt. Nem, amikor a betegségéről beszélt.

– Apa lesz.

– Azt hittem, meghalok anélkül, hogy ezt hallanám.

– Még mindig meghalhat, ha folyton kabát nélkül megy ki az utcára.

A férfi könnyek között nevetett, és olyan gyengéden ölelte át az ajtóból, hogy Ruth is sírva fakadt.

A boldogság 6 hétig tartott.

Silas egy ügyvéddel és olyan dokumentumokkal tért vissza, amelyek azt állították, hogy az apja által 21 évvel korábban kötött adásvétel érvénytelen. Caleb áttekintette a dokumentumokat, és hamisított aláírásokat talált.

– Nem nosztalgiából vagy itt – mondta. – Mi rejtőzik a keleti domb alatt?

Szilász elmosolyodott.

– Pénz. Rengeteg. Több, mint amennyit el tudsz költeni.

Elisa a férjére nézett. Caleb tudta. Évekkel ezelőtt talált ereket, és soha nem aknázta ki őket, mert a házat ellátó forrás ugyanarról a vidékről ered.

„Ha bányát nyitnak ott, beszennyezhetik a vizet” – magyarázta később Caleb. „Silas nem akar tanyát. Le akarja rombolni, hogy megszerezze, ami alatta van.”

Ez a kinyilatkoztatás a konfliktust valami nagyobbá változtatta, mint egy örökség. A házhoz való vízről, a baba jövőjéről és a földről volt szó, ahol Ruth gyógyulni kezdett.

Három nappal később valaki felgyújtotta a füstölőt. A tüzet eloltották, mielőtt elérte volna a házat. Egy héttel később két ló tűnt el, és a forrás felett átívelő hidat átvágták. Caleb értesítette a városi biztost, és a dokumentumok hitelesített másolatait elküldte egy durangói közjegyzőnek. Az eredetit egy vasdobozban őrizte, és odaadta Elisának.

– Ha bármi történik velem, vigyék bíróság elé!

– Ne gondolj arra, hogy ezt búcsúzásnak fogod tekinteni.

– Tervvé akarom alakítani.

– A tervem az, hogy élve térjen vissza.

Caleb megsimogatta az arcát.

–Korábban szerettem volna valamit magam után hagyni, amikor meghaltam. Most csak maradni szeretnék.

A következő tél korán beköszöntött, és egészsége ismét romlott. Ennek ellenére egy reggel felnyergelt egy lovat.

– Elmegyek a faluba.

-Szóval így?

– A közjegyző megszerezte az adásvétel eredeti jegyzőkönyvét. Ez rendezte a vitát.

– Én veled megyek.

– Terhes vagy.

– És alig tudsz lovagolni.

Calebnek sikerült meggyőznie, hogy maradjon otthon, mert az út veszélyes volt. Megígérte, hogy sötétedés előtt visszatér.

Nem jött vissza.

Másnap reggel Elisa éppen egy öszvért készített elő, hogy a keresésére induljon, amikor patadobogást hallott. Megérkezett a biztos egy orvossal, mögöttük pedig a megkötözött kézzel Silas.

Hol van a férjem?

– Élek – felelte a biztos –, de megsebesültem.

Silas követte Calebet egy keskeny hágóig, és megpróbálta elvenni tőle az eredeti jegyzéket. Verekedés alakult ki. Caleb leesett a lováról, és egy fenyőág elütötte. A biztos mindkettőjüket megtalálta egy hajcsárnak köszönhetően, aki látta, hogy Silas követi. Silas nyeregtáskáiban hamisított dokumentumokat és leveleket találtak, amelyeket olyan embereknek címeztek, akiket a füstölő felgyújtására és a lovak ellopására béreltek fel.

Elisa órákkal később érkezett meg a kis orvosi rendelőbe. Caleb arcát zúzódások borították.

– Azt mondta, sötétedés előtt visszatér.

– Elkéstem.