„Egy kiskorú gyermek.”
Rose kiságya felé néztem, ahol végre mélyebb álomba merült.
„Egy gyerek?”
„Igen. Egy lánya.”
A lakás mintha megdőlt volna.
„Van Adriannak egy húga?”
„Lehetséges. Nem akarom még túlozni. A feljegyzés tartalmazhat örökbefogadást, gyámságot vagy tévedést. De a név többször is szerepel.”
A homlokomhoz szorítottam a kezem. – Adrian tudja?
„Kétlem.”
Kint az eső halkan kopogott az ablaküvegen.
Egy újabb rejtőzködő gyerek.
Egy másik titok, amit olyan felnőttek építettek, akik hitték, hogy a csend védelmet nyújt.
„Mi a neve?” – kérdeztem.
Mara habozott.
„Elena Vale.”
A név semmit sem mondott nekem.
Aztán a tekintetem az asztalon lévő fényképre tévedt, az esküvői képre, amelyen anyám és Richard a háttérben álltak, és nem a menyasszonyra és a vőlegényre, hanem egymásra néztek.
– Mara – suttogtam –, az anyám ismerte Evelynt.
“Igen.”
„És Richard ismerte az anyámat.”
“Igen.”
Újra a levélért nyúltam, és újraolvastam a majdnem elkerülte a figyelmemet a sort.
Kérdezd meg tőle Evelynről.
Ne Adriant kérdezd.
Kérdezd meg tőle.
Mintha anyám tudta volna, hogy Richard fogja tudni a válaszokat.
Mara hangja megenyhült. „Clara, van még valami.”
Lehunytam a szemem. „Mondd el.”
„Találtam egy régi postai címet, ami Elena Vale-hez köthető. Queensben van.”
Kinyílt a szemem.
Királynők.
A környékem.
Megszorítottam a kezem a telefon körül.
„Mennyire közel?”
Mara kifújta a levegőt.
„Clara, a cím a melletted lévő épület.”
Egy hosszú pillanatig nem tudtam megszólalni.
A mellettem lévő épületnek zöld napellenzője, repedezett lépcsője és egy kis közösségi kertje volt a hátsó részen. Minden reggel elmentünk mellette Rose-zal. Egy idősebb nő bazsalikomot öntözött ott. Egy sötét hajú fiatal nő néha a tornácon ült, és orvosi tankönyveket olvasott, mindig mosolygott Rose-ra, de soha nem ment túl közel hozzá.
A szívem hevesen vert.
„Hogy néz ki Elena?” – kérdeztem.
„Küldök neked egy fotót egy nyilvános szakmai profilból. Ne feledd, hogy még nem tudjuk, mit jelent ez.”
Csörgött a telefonom.
Megjelent egy kép.
A képernyőn látható nő talán huszonöt éves lehetett, komoly szürke szemekkel, laza kontyba fogott sötét hajjal, és az arccsontjai vonalában a Hartwell-stílusra jellemző élességgel.
De nem ettől akadt el a lélegzetem.
Már láttam őt korábban.
Nem csak a tornácon.
Három nappal Rose születése után, amikor kimerülten, rémülten és a kártyám elutasítása miatt próbáltam visszafojtani a sírást a patikában, egy fiatal nő előlépett, csendben kifizette a fennmaradó összeget, majd eltűnt az esőben.
Sosem tudtam a nevét.
Most az arca ragyogott a telefonomon.
Elena Vale.
Adrian lehetséges húga.
A nő, aki segített nekem, amikor senki más nem.
Mielőtt megszólalhattam volna, valaki halkan kopogott a lakásom ajtaján.
Nem hangos.
Nem igényes.
Három gyengéd koppintás.
Rose megmozdult a kiságyában.
Lassan felálltam, a telefonom még mindig a kezemben volt, minden idegszálam feszült.
A kukucskálón keresztül láttam a fényképen látható fiatal nőt a folyosón állni, kabátja vállát az eső nedvesítette.
Elena Vale egyenesen az ajtóra nézett, mintha tudná, hogy ott vagyok.
A kezében egy kis fadoboz volt.
És amikor megszólalt, remegett a hangja.
„Clara Hartwell? Anyám azt mondta, keresselek meg, ha Richard valaha visszatér.”
