– Te voltál az oka annak, hogy maradtam.
Emília hallgatott.
„Azzal az elhatározással jöttem ide, hogy leleplezem a tolvajokat és eladjam ezt a birtokot” – magyarázta. „Tíz év háború után nem akartam címeket, táncokat vagy hízelgő szavakat. De egy reggel megjelent egy lány rongyos csizmában, és teát kínált nekem, mert azt hitte, hogy én vagyok a ház legszegényebb embere.”
Lassan közeledett.
„Olyasmit adtál nekem, amit senki másnak soha: kedvességet anélkül, hogy bármit is vártál volna cserébe. Gyáva voltam, és állandóan színleltem. Attól féltem, hogy ha megtudod a nevem, már nem férfiként tekintesz rám. A nyomozást védtem, de a közös teánkat is.”
Emília szeme megtelt könnyel.
– Sikerült megakadályoznod, hogy úgy bánjanak velem, mint egy szolgával.
– Igen. És soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy hagytam, hogy ezt elviseld. De amikor arra kértelek, hogy ne szállj fel a hintóba, már tudtam, hogy soha nem engedném, hogy elvigyenek.
Gabriel kinyitott egy dokumentumot az asztalon.
– Mától visszatérhettek a szobáitokba. Lesz saját jövedelmetek, és ti fogjátok kezelni Santa Lucía számláit. Senki sem ismeri jobban ezt a birtokot, és nem bízom senkiben annyira, mint bennetek.
-Ennyi az egész?
A márki most először tűnt idegesnek.
– Nem. De a többi nem része a munkának. Megtagadhatod, és megtarthatod a házadat, a fizetésedet és a szabadságodat.
Mély lélegzetet vett.
„Nem vagyok csapda. Béna vagyok, rossz a természetem, és utálok bulikat. De azt akarom, hogy visszajöjjek a mezőről, és ott találjalak, amint vitatkozol a könyveléssel. Meg akarok teázni veled, még akkor is, ha most csak két csészét engedhetünk meg magunknak. Férfi akarok lenni valakihez, nem csak egy cím vagy egy sebhely.”
Megfogta Emilia durva kezét.
„Maradj a feleségem. Nem térdelhetek le, mert a lábam nem engedi, és mindketten nevetségesen éreznénk magunkat. Szóval felállva kérlek meg, ahogy teát kértem: maradj velem.”
Emília, mint egy folyó a könnyek között.
– Te vagy a legféltettebb és legidegesítőbb ember, akivel valaha találkoztam.
-Tudom.
– És hetekig ittad a teámat anélkül, hogy megköszönted volna.
– Köszönöm a teát. Köszönöm, hogy feltártad a számlákat. És köszönöm, hogy megláttál bennem valami kedvességet, amikor azt hitted, semmim sincs.
Emilia rájött, hogy már azokon a kora reggeleken elkezdte szeretni, jóval azelőtt, hogy megtudta volna a vezetéknevét.
– Igen, Gabriel. Maradok.
Hat héttel később összeházasodtak a Szent Lúcia-kápolnában. Emilia zöld bársonyruhát viselt. Jelen voltak a munkások, a visszahelyezett korábbi adminisztrátor és azok a családok, akik visszatérítést kaptak a jogtalanul beszedett bérleti díjakért.
Doña Honoratát és Eusebiot elítélték. Carlota és Olivia egy távoli rokon fizetetlen társaiként éltek, pontosan ezt a sorsot szánták Emiliának.
Nem találta viccesnek ezt az iróniát. Túl elfoglalt volt a birtok újjáépítésével a férjével.
Tavasszal a földek újra termőre fordultak, a bérek emelkedtek, és egyetlen családot sem lakoltattak ki azért, mert nem tudtak fizetni a rossz termés idején.
Egyik reggel Emilia a teraszon teázott, amikor Gabriel visszatért az istállóból. Átkarolta, és engedélyt nem kérve elvette tőle a finom porceláncsészét.
– Az az enyém – tiltakozott a lány.
– Én vagyok a márki. Tudok pimasz lenni reggeli előtt.
– Ugyanaz a hálátlan pincér vagy, aki mindig is voltál.
Gábriel újabb kortyot ivott.
– És te még mindig az a lány vagy, aki átment a fagyos udvaron, hogy melegséget nyújtson egy idegennek.
Emilia a házra pillantott, amelyik egykor megpróbálta kiűzni. Aztán a férfira, aki álruhában jött, hogy tolvajokat találjon, és végül otthonra lelt.
Gábriel visszaadta neki a csészét, és megcsókolta a homlokát.
Abban a pillanatban Emilia megértette, hogy a kedvesség mindig visszatér, még akkor is, ha néha egy sebhely, egy titkos személyazonosság és a márki cím formájában történik.
