De még mindig volt egy kérdés.
„Miért lesz különösen dühös, amikor megölelsz?”
Apám egy hosszú pillanatig hallgatott.
„Néha összekever a húgával.”
Ismertem azt a történetet.
Anyám húga húsz évvel korábban halt meg.
Folytatta.
„És amikor látja, hogy átölellek, néhány másodpercig azt hiszi, hogy egy másik nőt ölelek. Aztán megpróbálja felfogni… és minden összezavarodik.”
Nem tudtam tovább beszélni.
Aztán mozgást hallottunk az ajtó közelében.
Anyám ott állt.
Mindent hallott.
Egy hosszú pillanatig rám nézett.
Aztán apámnál.
„Megint ezeket mondogattam?”
Apám odalépett hozzá.
„Semmi baj.”
Anyám sírni kezdett.
„Tudom, hogy néha a dolgok teljesen valóságosnak tűnnek a fejemben. Aztán később rájövök, hogy mégsem azok.”
Odaléptem és megfogtam a kezét.
Hónapok óta először egyikünk sem próbálta meg úgy tenni, mintha minden normális lenne a házunkban.
A következő héten elmentem velük az orvoshoz.
A kezelés új szakasza kezdődött.
Nem volt könnyű.
De a következő hónapokban anyám állapota sokkal stabilabbá vált.
Aztán egy vasárnap reggel a konyhában álltam, amikor apám odajött mögöttem, és megölelt, ahogy mindig is tette.
Egy pillanatra megdermedtem, mindenre visszaemlékeztem.
Anyám az asztalnál ült.
Ránk nézett.
Apám kezdett elengedni.
De anyám elmosolyodott.
„Dániel.”
Megállt.
Megtörölte a szeme sarkát.
– Ne engedd el ilyen gyorsan.
Aztán rám nézett.
„Apád mindig úgy ölelt, mintha te lennél a legdrágább dolog a világon. Egy időre egyszerűen elfelejtettem ezt.”
Megfordultam, és még szorosabban öleltem apámat.
És abban a pillanatban rájöttem, milyen közel kerültem ahhoz, hogy elveszítsem a bizalmamat abban a férfiban, aki egész idő alatt csendben próbálta egyben tartani a családunkat.
