„Néhány nappal ezelőtt én is láttam ugyanezt a kis piros foltot León.”
A hangom alig volt suttogás.
„Miért nem mondtad el?”
George lesütötte a szemét.
„Mert féltem, hogy azt gondolnák, csak egy túl sokat aggódó öregember vagyok. Először meg akartam győződni róla, hogy nem tűnik el magától.”
Kicsivel később az orvos visszatért.
Szerencsére, bármi is történt, azt már nagyon korán észrevették.
Leo megkapta a szükséges ellátást, és az orvos biztosított minket arról, hogy teljesen jól lesz.
Aztán az orvos George-ra nézett, és mondott valamit, amire még mindig emlékszem.
„Jó, hogy észrevetted a változást. És különösen jó, hogy ma nem vártál.”
Ránéztem az apósomra.
A férfi, akit kevesebb mint egy órával korábban távol akartam tartani a babámtól.
George Leo kórházi ágya felé sétált, de ezúttal nem érintette meg.
Csak állt ott távolról.
Én magam kaptam fel Leót, és George karjaiba helyeztem.
György meglepetten nézett rám.
„Biztos vagy benne?”
Bólintottam.
„De legközelebb, ha valami furcsát veszel észre az unokádon…”
Szünetet tartottam.
„Mondd el előbb.”
György elmosolyodott.
És csak akkor értettem meg.
Mindeközben, miközben meg voltam győződve arról, hogy valami szörnyűséget titkol előlünk, valójában valami teljesen mástól rettegett…
hogy esetleg nem figyelmeztet minket időben valamire, amit már egyszer átélt korábban.
