Az egész osztály jelbeszéddel mondta:
„Boldog születésnapot, Liam! Örülünk, hogy itt vagy velünk.”
A fiú először teljesen mozdulatlanul állt. Aztán széles mosoly terült szét az arcán, és Emily felé rohant.
Azon az estén a lányom ismét elaludt a nagyapa karjaiban. Ezúttal, amikor beléptem a szobába, apám nem rejtette el a kezét.
Emily lassan mozgatta az ujjait.
„Ez azt jelenti, hogy »Szeretlek, Anya.«”
Megismételtem ugyanazt a jelet, majd apámra néztem.
A titok, amitől annyira féltem, valójában a legkedvesebb dolog volt, amit a lányom valaha tett.
És az öregember, akiben egy pillanatig is kételkedtem, egyszerűen csak egy olyan nyelven tanította őt, amihez nem kellett fül a halláshoz.
Csak egy jószívűség kellett hozzá.
