Aztán lassan letérdelt a fűbe, és Lunát a mellkasához szorította.
– Szörnyetegnek neveztelek – suttogta könnyek között. – Azt hittem, gyűlölsz.
Luna nyugodtan Anna arcára tette az egyik mancsát.
A sérült fűtési rendszert kicserélték, és a hálószobát biztonságosnak nyilvánították. Anna azonban nem volt hajlandó újra egyedül ott aludni.
Attól az estétől kezdve nyitva hagyta az ajtót.
Luna már nem keltette fel hajnali háromkor. Egyszerűen csak összegömbölyödött Anna párnája mellett, és békésen aludt napkeltéig.
Egy hónappal később Anna visszatért a klinikára.
Virágot hozott nekem, és egy nagy zacskó finomságot Lunának.
Mielőtt elment, lenézett a szürke macskára és elmosolyodott.
„Azt mondják, az állatok nem tudnak beszélni” – mondta. „De Luna minden este figyelmeztetett. Egyszerűen túl féltem és fáradt voltam ahhoz, hogy megértsem, amit mond.”
A szerelem néha nem szavakban nyilvánul meg.
Néha megkarmolja a kezed, ellopja a takaródat, és nem hagy aludni – mert megpróbál életben tartani.
