Körülbelül fél óra telt el így. Én is ébren voltam, és figyeltem Félixet. A macska lassan pislogott egyet. Aztán még egyet. A testtartása ellazult, a feszültség kioldódott a kis izmaiból. Rájött, hogy a gazdája végre rendben van. Hogy a furcsa gép átvette az ő éjszakai őrszem-szerepét. Félix ekkor odasétált Gábor mellkasához, lassan, óvatosan lefeküdt rá – ügyelve arra, hogy ne akadjon be a csőbe –, beindította a saját, megnyugtató doromboló motorját, és lehunyta a szemét.
Azóta eltelt egy év. Az életünk teljesen megváltozott. Gábor reggelente kipihenten, energiával telve ébred, a fejfájásai a múlté lettek. A CPAP gép a mindennapjaink, és az éjszakáink természetes részévé vált.
És Félix? Ő visszatért ahhoz, ami egy macska igazi dolga. Nappal újra a ház arisztokrata ura, aki elvárja, hogy pontosan szolgálják fel a vacsoráját, és aki megvető pillantásokkal büntet, ha nem a megfelelő márkájú jutalomfalatot kapja. De éjszaka… éjszaka már nem kell ügyelnie ránk. Végre ő is alszik.
Néha, amikor álmatlanul forgolódom, még bekapcsolom a telefonomon a kamera élőképét, csak a megszokás kedvéért. A képernyőn ilyenkor csak egy békés, csendes szobát látok. Egy férfit, aki biztonságban lélegzik a maszkja alatt, és egy fekete-fehér macskát, aki a lábánál, vagy épp a mellkasán alszik, a legmélyebb, legnyugodtabb álomba merülve.
Már nem érzem azt a hátborzongató figyelmet a sötétben. Csak egy végtelenül mély, csendes hálát érzek egy kisállat iránt, akinek az ösztönei, a maga furcsa, “almos mancsos” módján, megmentették annak az embernek az életét, akit mindennél jobban szeretek. És azt hiszem, a jövőben, ha Gábor valaha is panaszkodik a macskaszőrre a kanapén, vagy arra, hogy Félix felébresztette reggel hatkor enni, csak annyit fogok mondani neki: „Ne feledd, drágám… ő az életed megmentője. Jár neki az az extra adag lazac.”
