Másnap reggel izgatottan néztük vissza a felvételt. Az orrtapasz nagyjából két órán át működött. Gábor csendben szuszogott, Félix pedig békésen aludt. De hajnali három körül a tapasz egyik fele levált, és Gábor ismét elkezdte a jól ismert, fűrésztelepeket megszégyenítő hangversenyt. A videón látszott, ahogy Félix feje hirtelen felpattan a sötétben. A macska szinte sóhajtott egyet a testbeszédével, majd a szokásos rutinnak megfelelően odasétált Gábor arcához. Ezúttal azonban, mivel a tapasz az orrán volt, Félix egy kicsit megzavarodott. A mancsával először megpiszkálta a ragtapaszt, amire Gábor álmában felhorkant, majd a macska a már jól bevált módszerrel ismét befogta a férjem száját.

A következő hetekben kipróbáltunk mindent. Volt speciális, ergonómiai memóriahabos párna, ami Gábor fejét egy bizonyos szögben tartotta. Volt torokspray, aminek olyan íze volt, mint a mentolos ablakmosó folyadéknak. Volt egy furcsa, állkapcsot rögzítő pánt is, amiben a férjem úgy nézett ki, mint Hannibal Lecter egy alacsony költségvetésű horrorfilmben. Félix pedig minden egyes éjszaka hűségesen és fáradhatatlanul ott ült az ágy szélén, mint egy szőrös minőségellenőr, és amint a kütyük csődöt mondtak, ő azonnal közbelépett a mancsával.

Bár a helyzet komikus volt, és a barátaink könnyesre nevették magukat, amikor elmeséltük nekik Félix éjszakai kalandjait, bennem lassan elkezdett motoszkálni valami más is. Ahogy minden reggel elemeztem a kameraképeket, feltűnt egy minta, amit addig a nevetés miatt nem vettem észre.

Egyik hétvégén, amikor Gábor a garázsban barkácsolt, leültem a gép elé, és nemcsak a vicces részeket néztem meg, hanem végigpörgettem egy teljes, hosszabb szakaszt, közvetlenül azelőtt, hogy Félix közbelépett volna. A hálószoba csendes volt. Aztán Gábor horkolni kezdett. De ez nem az a megszokott, egyenletes, mackós durmolás volt. A hang egyre hangosabb, egyre szabálytalanabb lett, majd… hirtelen teljes csend.

Gábor légzése másodpercekre teljesen leállt. A mellkasa nem emelkedett. Olyan volt, mintha fuldokolna álmában, csak éppen hangtalanul. Eltelt öt másodperc, tíz másodperc, tizenöt másodperc. A szívem a torkomban dobogott, miközben a képernyőt bámultam. És ekkor, pontosan ebben a félelmetes, csendes pillanatban mozdult meg Félix. A macska nem a horkolásra ébredt fel. A macska a horkolás hiányára, a megakadó levegővételre, vagy talán a férjem testének apró, görcsös rezdüléseire reagált. Amikor Félix a mancsát Gábor arcára tette, valójában egy apró fizikai ingert adott neki. Gábor a macska érintésére hirtelen egy hatalmas, hörgő hang kíséretében levegőért kapott, megmozdult, és a légzése újraindult.

Félix nem a csendet akarta. Félix az életét mentette, vagy legalábbis ébresztgette, amikor a férjem légzése leállt.

Amikor Gábor bejött a házba, azonnal leültettem a kanapéra. Már nem nevettem. Megmutattam neki a vágatlan felvételt. Elmagyaráztam neki, amit láttam. A férjem arca elsápadt, ahogy nézte a saját alvó, fuldokló mását a képernyőn, és azt a kis fekete-fehér állatot, aki ösztönösen, éjszakáról éjszakára felügyelte őt.

– Ez alvási apnoé – mondtam halkan, miközben megfogtam a kezét. – És nem a patikából vett orrspray fog ezen segíteni. Orvoshoz kell menned. Nem jövő hónapban, nem jövő héten, hanem most.

A felismerés súlya mindkettőnkre ránehezedett. Az, ami egy bosszantó, vicces háziállat-sztorinak indult, hirtelen véresen komollyá vált. Még aznap délután kértünk egy időpontot egy alvásközpontba.

A vizsgálatok pontosan azt igazolták, amit a mi kis éjszakai kameránk – és Félix mancsai – már régen felfedeztek. Gábornak súlyos alvási apnoéja volt. Az orvos elmagyarázta, hogy éjszakánként akár harmincszor is leállt a légzése, ami hihetetlen terhet rótt a szívére és az érrendszerére. A nappali fáradtsága, a memóriazavarai és az állandó reggeli fejfájásai, amiket a munkahelyi stressznek tulajdonítottunk, valójában az oxigénhiányos éjszakák közvetlen következményei voltak.

– Nagyon szerencsés ember, Gábor – mondta a szakorvos, miközben átnyújtotta a leleteket. – A legtöbb betegnél ezt évekig nem veszik észre, amíg egy súlyos szívprobléma ki nem alakul. A feleségének, és ahogy hallom, a macskájának köszönheti, hogy időben észrevettük.

Két héttel később Gábor hazahozta a megoldást: egy CPAP készüléket. Amikor először kicsomagolta és felvette a maszkot, ami egy hosszú, gégecsövön keresztül pumpálta a folyamatos, enyhe nyomású levegőt az orrába, tényleg úgy nézett ki, mint egy űrhajós, vagy egy mélytengeri búvár. A gép halkan zümmögött a nojjejjeli szekrényen.

Amikor lefeküdtünk, Félix szokás szerint megjelent a hálószobában. Felugrott az ágyra, és azonnal észrevette a változást. Megtorpant az ágy végében. A pupillái kitágultak, a füleit hátracsapta, és gyanakvóan, szinte felborzolt szőrrel meredt a furcsa, idegen műanyagszörnyetegre, ami rátapadt a gazdája arcára.

Gábor a maszk alól tompán, Darth Vader-szerű hangon szólalt meg: – Gyere ide, Félix. Nincs semmi baj.

A macska lassan, óvatos léptekkel közelebb kúszott. Megszimatolta a levegőt fújó csövet. Aztán megszaglászta Gábor arcát a maszk körül. Látszott rajta a teljes értetlenség. Körbejárt minket, majd leült a párnám mellé, és feszülten figyelt. Várta a horkolást. Várta a pillanatot, amikor közbe kell lépnie.

De a horkolás nem jött el. Gábor légzése a gép segítségével tökéletesen egyenletes, csendes és ritmikus volt. Semmi akadozás, semmi fuldoklás, semmi hörgés. A gép halk, monoton zümmögése volt az egyetlen hang a szobában.