Mielőtt átvette volna a diplomáját, nagyapára nézett, aki az első sorban ült.

Felállt, és hangosabban tapsolt, mint bárki más a teremben.

Azon a napon átölelte Emilyt, és ezt mondta neki:

„Te nem csak az unokám vagy. Te vagy az oka annak, hogy még ma is itt vagyok.”

Most, valahányszor ránézek a régi fényképünkre, már nem egy szigorú nagyapámat és egy nyugtalanító titkot rejtegető fiatal nőt látok.

Két embert látok, akik annyira szerették a családjukat, hogy mindketten megpróbálták egyedül cipelni ennek a szeretetnek a súlyát.