Emmára néztem.
Hat éves.
Pontosan annyi idős, mint én a képen.
„Akkor miért állítottad minden este ugyanoda?”
Felemelte a fényképet.
„Nem tudtuk, hogy az év melyik napján készült, vagy a pontos időpontot. Megpróbáltam ugyanazt az árnyékot újraalkotni. Emmának pontosan ott kellett állnia, ahol te álltál.”
Hirtelen minden értelmet nyert.
A számok.
Az idők.
A kötelek.
A köveken lévő jelölések.
A parancs, hogy maradjunk mozdulatlanul.
Még a titkot is.
Emma odajött hozzám.
„Nagyapa akarta neked adni a születésnapodon.”
Kibontottam a levelet.
Az első sor elolvasása után nem tudtam sírás nélkül folytatni.
**„Kedves Laurám, ha ezt olvasod, akkor az én kislányomnak már van egy saját kislánya…”**
Azon az estén mindhárman ugyanazon barackfa alatt ültünk, amíg besötétedett.
Alig néhány órával korábban meg voltam győződve arról, hogy apám valami szörnyűséget titkol előlem.
De a valóságban több mint harminc éve tartotta be anyám utolsó ígéretét.
És minden alkalommal, amikor Emmának ezt mondta:
„Ne mozdulj, amíg nem szólok”
nem ijesztette meg őt.
Egyszerűen csak egy árnyékot próbált megtalálni, amelyet a családunk több mint három évtizeddel ezelőtt elveszített.❤️
