Ahogy olvastam a sorokat, a háború távoli dörgéséről, a reményről, az ígéretekről, hogy visszatér, behunytam a szemem egy pillanatra. Szinte éreztem az ujjaimon az érdes mancs érintését. Szinte hallottam a farkcsóválás halk, ritmusos hangját a padlón.
Aznap éjjel, miután hazatértem a saját házamba, leültem a régi íróasztalomhoz. Én is megöregedtem. A kezem már reszket, amikor tollat fogok, és a lépteim is ugyanolyan nehézkesek lettek, mint amilyen Rexé volt az utolsó évében. De a szívem soha nem volt még ilyen könnyű.
Kinéztem a sötét utcára. A szomszéd házában még égett egy kis lámpa. Tudtam, hogy egy napon én is elmegyek. De az a félelem, ami fiatalabb koromban a magánytól és az elmúlástól gyötört, már nem létezett. Mert Rex megtanított rá, hogy a várakozás nem egy passzív állapot. A várakozás egy aktív cselekedet, a szeretet és a hit legtisztább formája. Megtanította, hogy mindannyian horgonyok vagyunk egymás számára az élet viharaiban.
Az a kutya, amelyik a bejárati ajtóm előtt ült az esőben, nemcsak a gazdáját várta haza. Akartán kívül visszavárt engem is az életbe. Felolvasztotta a jeget egy idős, magányos tanár szíve körül, és összekötött két embert, akikből végül család lett.
Minden történet véget ér egyszer. De a szeretet, amit magunk után hagyunk, pontosan úgy él tovább, mint azok a régi, kék szalaggal átkötött levelek. Nem kopik el. Csak kézről kézre adják, és mindenki, aki elolvassa, egy kicsit részévé válik.
Mosolyogva csuktam be a füzetemet. Lefeküdtem az ágyamba, hallgattam a skót éjszaka csendes szuszogását, és tudtam, hogy ha egyszer lehunyom a szemem, nem a sötétség vár rám. Hanem valahol, egy végtelen, fénnyel teli verandán, egy piros nyakörves, borostyánsárga szemű kutya fog ülni.
Füleit hegyezve, farkát a padlón koppantva. Várva rám is.
