Mindenki azt hitte, hogy a hercegné a tengerbe fulladt; évekkel később a herceg meglátta a konyhájában.
Don Ricardo de Mendoza 7 éven át virágokat temett el egy üres koporsó előtt.
A feleségét Veracruzból szállító hajót egy vihar a zátonyoknak zuhantatta. A mentők fa roncsokat, nyitott törzseket és 11 holttestet találtak. Leonor de la Serna, Santa Lucía márkinőjének holttestét soha nem találták meg.
A hajótörés hetedik évfordulója heves esőzéssel virradt.
Ricardo kinyitotta a szemét a fagyos hálószobájában, és a mennyezeten növekvő nedves foltra meredt. Harminchat éves volt, de az ősz hajszálak átszúrták sötét haját, és az arcán lévő mély ráncok sokkal idősebbnek mutatták.
A Pueblától több mérföldnyire fekvő Santa Lucía birtokot egy nagy család számára építették. Most csak egy özvegyember lakott benne, aki egyedül vacsorázott, rosszul aludt, és túl sok alkoholt ivott a könyvtárban.
Egy fiatal szolgáló lépett be egy ezüsttálcával a kezében. A csokoládé kihűlt.
Bármely más napon Ricardo hagyta volna. Azon a reggelen azonban ellenőriznie kellett valamit, még ha csak egy ital hőmérsékletét is.
Elhagyta a szobáit és lement a konyhába.
Megjelenése azonnal csendet okozott. Doña Jacinta, a főszakácsnő, mozdulatlanul állt, kezét a tésztába temette. Egy fiú elejtette a kanalat, és a szobalányok a falhoz nyomták magukat.
Ricardo kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, ki készítette elő a tálcáját.
Aztán meglátta a nőt, aki a kamra mellett állt.
Szürke ruhát, foltos kötényt és vászonsapkát viselt. Háttal nekünk állt, és fehérrépát vágott egy deszkán. Néhány sötétbarna hajtincs kiszabadult az anyagból, és a nyakába hullott.
A kés nyugodt ritmussal csapódott a fának.
Ricardónak elállt a lélegzete.
Látott már hasonló hajviseletet piacokon és hintóknál. Az első néhány évben ismeretlen arcokat kergetett az utcákon, egy pillanatra meg volt győződve arról, hogy megtalálta halott feleségét.
De az a nő bent volt a házában.
– Te – mondta rekedten –, fordulj meg.
A kést tartó kéz lelógott.
A nő mindkét tenyerét az asztalra helyezte, és mély lélegzetet vett. Aztán elfordult.
A kezei megrepedeztek, az arcán egy koszfolt éktelenkedett, és egy szabálytalan heg éktelenkedett, ami a füle alatt kezdődött és egészen a nyakáig futott. Soványabb lett, és az arcvonásai megkeményedtek.
De a mogyoróbarna szemei ugyanolyanok voltak.
– Leonor – suttogta Ricardo.
Doña Jacinta felsikoltott.
A nő a kertkapu felé nézett, és a távolságot számolgatta.
Ricardo átment a konyhán, és megragadta a karját.
Megborzongott.
– Engedj el. Megbántasz.
A hangja mélyebb volt, mint amire emlékezett, de félreérthetetlen.
Ricardo úgy húzta vissza a kezét, mintha megégette volna.
– Halott vagy.
– Nem vagyok szellem.
– Eltemettem egy üres koporsót. Egy hónapig kerestem a partot, remélve, hogy megtalálom. És most felbukkan a konyhámban, krumplit szeletelve?
– Fehérrépa – javította ki megszokásból.
Egy pillanatra Ricardo fáradt szemeiben feltűnt a fiatal nő szellemessége, akit feleségül vett. Aztán eltűnt.
„Mindenki kifelé!” – parancsolta.
Amikor kettesben maradtak, Leonor leült egy székre. Olyan kimerültnek tűnt, hogy a saját súlyát is alig bírta elviselni.
– Mióta dolgozol itt?
—3 hónap.
– Azt tervezted, hogy főzöl nekem, aztán szó nélkül elmész?
„Pénzre volt szükségem. Északon elbukott az aratás, és a tanya, ahol dolgoztam, bezárt. Tudtam, hogy soha nem jársz le a konyhába. Azt hittem, nyáron félreteszek egy kis pénzt, és eltűnök, mielőtt bárki felismerne.”
Ricardo megtört nevetésben tört ki.
– Ő Santa Lucía márkinője. Érintetlen vagyon köttetett a nevéhez.
– Ez a vagyon Leonor de la Sernaé.
A nő megkeményedett kezeire nézett.
– És meghalt a tengeren.
Ricardo érezte, hogy a haragja valami rosszabbá válik.
– Miért hagytad, hogy elhiggyem?
Leonor felnézett.
– Mert a hajótörés nem baleset volt.
Egy fazékban víz forrt, a tűzhely alatt ropogott a tűz. Kint az eső verte a spalettákat.
– Magyarázd el magad.
– A Nuestra Señora del Carmen hajó eltért az útvonalától. Felmentem a fedélzetre, mielőtt a vihar leghevesebb lett volna. A kormányost holtan találtam a kormányrúd mellett. A kabinomba rohantam és becsuktam az ajtót. Percekkel később valaki kívülről kireteszelte a reteszt. Aztán füstszagot éreztem.
Ricardo az asztalra támaszkodott.
Hét éven át azt képzeltem, ahogy Leonort elsodorja egy hullám. Soha nem gondoltam volna, hogy bezárva várja, hogy a víz és a tűz eldöntse, melyik érkezik előbb.
– Hogyan menekült meg?
–A hajó a zátonynak ütközött. A kabinom fala kettéhasadt, és a tenger kidobott. Az árboc egy darabjába kapaszkodtam. Amikor felébredtem, egy halászkunyhóban voltam Alvarado közelében.
– Miért nem írtál nekem?
„Mert a De la Serna gyűrűt viseltem. Pascuala, a halász felesége, felismerte benne az értékes ékszert. Ha ő megértette, hogy gazdag hölgy vagyok, akkor a férfiak is megérthették, akik engem kerestek.”
Leonor felkelt.
– Apám kikötötte, hogy ha gyermektelenül halok meg, a San Jerónimo bányák és minden földterületük az unokatestvéremre, Gasparra szállnak. Több pénzzel tartozott, mint amennyit fizetni tudott. Egy hónappal a temetésem után mindent birtokba vett.
– Mindig is gyűlölte, de sosem mondta, hogy gyilkos.
„Nem volt bizonyítékom. Ha visszamennék, és kiderülne, hogy élek, újra próbálkozna.”
– Megvédtem volna őt.
