Az emberek sokszor kérdezik, nem vagyok-e magányos. Ilyenkor csak elmosolyodom, és a hegyek felé mutatok, ahol az ég a földdel összeér. – Nem – válaszolom. – Sosem vagyok magányos. Csak tele vagyok történetekkel, amiket érdemes volt megélni.
Tudom, hogy az én időm is közeledik. A testem lassan elkopik, ahogy Brunóé is elkopott. De már nem félek a sötéttől, és nem félek a hidegtől. Amikor majd eljön az én utolsó éjszakám, és be kell csuknom magam mögött az ajtót, tudom, hogy nem az üresség vár rám. Hanem hallani fogom a boldog ugatást, a karomok ismerős, sietős kattogását, és látni fogom azt a hatalmas, sötét alakot, ahogy rohan felém, hogy még egyszer, utoljára megnyalja az arcomat, és elvezessen haza.
Addig pedig itt ülök a verandán, nézem a tavaszi napfényt, és hálás vagyok. Hálás vagyok Henryért, az évekért, amiket együtt tölthettünk. Hálás vagyok a hegyekért, amelyek némán őrzik a titkaimat. És mindenekelőtt, a legmélyebb alázattal vagyok hálás Brunóért. A rottweilerért, akiről azt mondták, nem lehet megmenteni, de aki a végén a legfontosabb életet mentette meg: az enyémet.
