Bűntudatom volt, amiért hiányzott anélkül, hogy ismertem volna, és azért is, mert féltem, hogy ha visszakapom, az Santiagót is jelentené.

Eközben Mauricio elkezdett közeledni Mateo felé.

Először irritált.

Úgy tűnt, mint egy bűnbánat.

Egy megkésett intézkedés a lelkiismerete megnyugtatására.

De Mateo sem könnyítette meg a dolgát.

Amikor Mauricio megpróbálta felemelni, megmerevedett, és azonnal az arcomba nézett.

Az első alkalommal még sírt is.

– Apa vagyok – suttogta Mauricio, miközben próbálta megnyugtatni.

Ez a mondat fájt nekem.

Az apaság nem egy cím volt.

Ez egy jelenlét volt.

És Mauricio öt hónapig nem volt két méteren belül a saját fiától.

Azonban nem adta fel.

A földön ült Mateo közelében.

Megmutatta neki a játékait.

Éppen a cumisüvegeit készítette elő.

Kora reggel szokott felkelni.

Egyik délután nevetést hallottam a szobából.

Között.

Mauricio Mateóval szemben ült, és nevetséges grimaszt vágott.

Mateo megint nevetett.

Mauricio teljesen mozdulatlan maradt.

Aztán sírni kezdett.

– Ez az első alkalom, hogy velem nevetett.

Nem válaszoltam.

De megértettem, hogy most először láttam tettem valódi következményeit.

Az eredmények egy csütörtöki napon érkeztek meg.

Az igazgató találkozni akart velünk.

Elutasítottam.

– Mondd el telefonon.

Csend lett.

– Mateo a biológiai fia és Mr. Ramirezé.

Összeszorítottam a szemem.

– Santiagónak nincs biológiai kapcsolata egyikőtökkel sem.

Lassan lélegzettem.

– És Emiliano?

– Emiliano a biológiai fia és Mr. Ramirezé.

A lábaim feladták.

Mauricio megfogta a karomat.

Ezúttal nem löktem el magamtól.

– Santiago?

– Ő a másik pár biológiai fia.

Többé nem volt kétség.

Két baba.

Két család.

Öt hónap rossz életet éltem.

Három nappal később találkoztunk Santiago szüleivel.

Mariana és Alejandro volt a nevük.

Egy külön szobában gyűltünk össze.

Mariana belépett, Emilianót cipelve.

Santiagót vittem magammal.

Mauricio fogta Mateót.

Néhány másodpercig senki sem szólt.

Aztán Mariana meglátta Santiagót.

Befogta a száját.

– Istenem…

Emilianóra néztem.

És valami furcsát éreztem.

Nem varázslat volt.

Nem hallottam semmilyen belső hangot.

Egyszerűen csak Mauricio szemét láttam.

Ugyanolyan alakú, mint a szemöldök.

És egy gesztusom a homlokráncolással.

Marianna sírni kezdett.

– Ő a fiam.

A kifejezés meghatott.

Ösztönösen a mellkasomhoz szorítottam Santiagót.

Észrevette.

-Bocsánat.

– Nem kell bocsánatot kérned – feleltem, Emilianora nézve. – Pontosan ugyanígy gondolkodom.

Mariana engedélyt kért, hogy megérinthesse Santiagót.

Azt sem mondta, hogy fel fogja tölteni.

Csak érintsd meg.

Amikor megsimogattam az arcát, Santiago néhány másodpercig nézett rá, majd a mellkasomhoz temette az arcát.

Mariana összeomlott.

– Nem ismer engem.

Aztán Alejandro közelebb hozta Emilianót.

– El akarod vinni?

Marianára néztem.

Félelmet láttam a szemében.

Ugyanaz a félelmem volt nekem is.

Végül bólintott.

Én vittem magammal Emilianót.

A fiam.

A fiam a DNS szerint.

De úgy nézett rám, mintha egy idegenre néznénk.

Összeráncolta a homlokát.

Duzzogott.

És kétségbeesetten sírni kezdett, Marianát keresve.

Visszaadtam neki.

Amint a nő magához ölelte, megnyugodott.

Üres karokkal maradtam.

Ez rosszabb volt, mint bármelyik laboratóriumi eredmény.

A saját fiam sem tudta, hogy ki vagyok.

Alejandro volt az, aki megtörte a csendet.

– Ma már nem tudjuk csak úgy megváltoztatni őket.

Senki sem vitatkozott.

A pszichológus elmagyarázta, hogy mindkét baba már kialakított kötődési kötelékeket, és hogy a hirtelen elválasztása azoktól, akiket szüleiként ismernek el, hatalmas károkat okozhat nekik.

A legfájdalmasabb az egészben az volt, hogy mindannyian ugyanazt akartuk.

Hogy visszakapjuk a gyerekeinket.

De azért is, hogy megvédjük a felnevelt gyermekeinket.

Majdnem két hónapig tartó átmeneti időszakba kezdtünk.

Először a kórházban találkoztunk.

Aztán a parkokban.

Aztán az otthonainkban.

Mariana megtudta, hogy Santiago utálja a körtepürét, hogy szürke takaróra van szüksége az alváshoz, és hogy hangosan felnevet, ha valaki gyengéden a nyakára fúj.

Megtudtam, hogy Emiliano egy olyan dallal nyugtatta meg, amit Mariana újszülött kora óta énekelt neki, hogy utált egyedül lenni, és amikor álmos volt, az egyik kezével a haját kereste.

Néha féltékeny lett, amikor látta, hogy a lány megnyugtatja.

Utána szégyelltem magam.

Nem rabolta el a fiamat.

Szerette őt, mert neki adatott.

Pontosan ugyanígy vagyok Santiagóval.

Egyik délután Mariana bevallotta nekem:

– Amikor a kórház hívott, arra gondoltam, hogy visszautasítom a vizsgálatot.

-Mert?

– Mert megértettem, amit mondhatnak. Azt gondoltam: ha nem tudjuk az igazságot, senki sem veheti el Emilianót.

Néma maradtam.

– Mauricio valami hasonlót tett.

Meséltem neki a titkos tesztekről.

A hallgatása.

Ahogy Matthew-t figyelmen kívül hagyta.

Marianna megrémült.

– Még mindig megbízol benne?

-Nem.

Túl gyorsan válaszoltam.

– Még mindig szereted őt?

-Igen.

A nő bólintott.

Teljesen megértettem, hogy két különböző kérdésről van szó.

Eközben Mauricio folytatta a kapcsolatának újjáépítését Mateóval.

Voltak napok, amikor Mateo nem akarta, hogy a karjaiba ölelje.

Mauricio már nem volt megsértődve.

A közelben ült.

Vártam.

Játszottam vele.

Egy nap, amikor Mauricio belépett a szobába, Mateo kinyújtotta a karját.

Mauricio megdermedt.

– Nekem való?

– Nem látok senki mást – válaszoltam.

Ő vitte.

Mateo az egyik kezével megérintette az arcát.

Mauricio lehunyta a szemét.

– Szia, Shorty.

Ezúttal Mateo nem sírt.

Aki a legrosszabbul reagált mindenre, az az anyósom volt.

Amint megtudta, hogy Santiago nem osztozik a vérünkben, így szólt:

– Akkor vissza kell majd adniuk.