– Érints meg újra, és a kezedbe öntöm.

Laureano ezután elvitte öt gyermekét, hogy találkozzanak az „új anyjukkal”. Az idősebbek tanult megvetéssel tekintettek rá, de a legkisebb, hatéves, eltitkolt egy zúzódást. Matilde megértette, hogy nem csak egy másik konyhába akarják küldeni: elvárják tőle, hogy megvédje a gyerekeket egy olyan férfitól, akivel senki sem mert szembeszállni. Kenyeret adott a kislánynak, és heves bűntudatot érzett, amiért el akart menekülni. Laureano kihasználta a lány habozását.

– Ha elutasítasz, ők is fizetni fognak – suttogta.

Ez a fenyegetés végül meggyőzte arról, hogy a házasság senkit sem mentene meg. Csak egy újabb embert adna Laureanónak, akire rászabadíthatná az erőszakosságát.

Laureano panaszkodott Rogeliónak. Aznap este a bátyja levonta a fizetéséből a vacsora költségét, és biztosította, hogy a 300 peso már 420 lett kamattal. Ezequiel látogatása óta azonban valami megváltozott. Matilde hallgatott, de már nem tévesztette össze a hallgatást engedelmességgel.

Elkezdte bizonyítékokat gyűjteni. Egy jegyzetfüzetbe feljegyezte az összes zsák lisztet, az összes eladott szarvasmarhát és az összes ledolgozott napot. Jacinto, a 14 éves mosogató, titokban felolvasta neki a számlákat, amiket Rogelio hagyott a pulton. Így fedezték fel a Matilde nevére szóló kifizetéseket és a 18 kifizetést arról a számláról, amit az anyja nyitott neki.

Az aláírását is gyakorolta azzal, hogy egy régi évkönyvből másolta le a betűket. Először letört ágaknak tűntek. Jacinto soha nem gúnyolta ki. Amikor sikerült leírnia a teljes nevét, elrejtette a papírlapot egy kávésdobozban. Semmi sem volt Rogelio szerződéséhez képest, de a látványa eszébe juttatta, hogy megtudhatja, mivel igyekszik leigázni. Diszkréten megbízásokat kért Parralban, és anélkül, hogy egyetlen fillért is elvett volna mástól, külön-külön szedte a pénzérméket a vásárlásokból: a saját kukoricaadagjából készült plusz kenyeret adott el a vásárlóknak. Ha Ezequiel nem tér vissza, még május előtt egyedül megszökik.

Amikor áprilisban megolvadt a jég az utakon, az El Relámpago ismét megtelt emberekkel. Egyik délután a csarnok hirtelen elsötétült nehéz léptek zajától. Ezequiel bőrkabát nélkül jelent meg. Flanellinget viselt, egy megrakott öszvért vezetett az utcáról, és egy csomó nedves kendőbe csavart medvehagymát cipelt.

Bement a konyhába, és Matilde elé tette őket.

–Egy patak közelében találtam őket, három napnyira innen.

– Finomak lesznek a levesben.

– Nem a vásárlóknak valók. Magadnak valók.

Rogelio berontott, mielőtt a nő válaszolhatott volna.

– A nővérem nem fogad el ajándékokat hajléktalanoktól.

Ezékiel még csak meg sem fordult.

„Van 240 hektárom San Juanito közelében, egy erős házam, állatok és víz. Szükségem van egy partnerre, aki velem együtt kezeli, nem egy szolgára. Fizetett munkát, fedél a fejem felett, és a megnyitni tervezett útszéli fogadó nyereségének felét kínálom. Ha később kialakul közöttünk egyfajta vonzalom, az azért lesz, mert mindketten ezt választjuk.”

Matilde félt. Nem ismerte sem a hegyeket, sem a férfit. A férfi azonban egy konkrét ajánlatot hozott, nem egy feltűnő ígéretet. Bejegyeztette a társasági szerződést a közjegyzőnél, az aláírás helyét üresen hagyva.

– Miért pont én?

– Mert még azokat is méltósággal eteted, akik megaláznak téged. És mert szükségem van valakire, aki megmondja, mikor tévedek.

Rogelio fogta a dokumentumot és összetépte.

–Már Laureanóhoz tartozik.

Matilde kioldotta a kötényét, és leengedte.

– Nem tartozom senkihez. Elmegyek.

Rogelio elállta az útját. Ezequiel előrelépett, de Matilde felemelte a kezét.

– Ez a per az enyém.

Elővette a jegyzetfüzetét, és követelte az állítólagos tartozás papírjait. A bányászok az ajtóknál gyűltek össze. Jacinto a bár mögül kijelentette, hogy a szerződés aláírását egy nyugtáról másolták. Laureano, aki éppen megérkezett, elsápadt.

„Én adtam a pénzt Rogeliónak” – ismerte be. „Biztosított róla, hogy Matilde beleegyezett.”

Rogelio rájött, hogy kezdi elveszíteni az önuralmát. Berohant az irodába, felkapta a blokkokkal teli dobozt, és egy revolverrel tért vissza. Ezequielre fogta.

– Senki sem veszi el tőlem, ami az enyém.

Matilde lisztet szórt az arcába. A lövés a mennyezetbe fúródott. Ezequiel anélkül ütötte meg a földön, hogy a kelleténél jobban eltalálta volna, és elrúgta a fegyvert. Rogelio azonban egy olajlámpáért nyúlt. A zsákokra hajította, és a tűz felkapaszkodott a falon.

A vendégek elmenekültek. Rogelio kiment, és egy láncot fűzött át a konyha külső kilincsein. Matilde, Ezequiel és Jacinto a lángok közé rekedtek. Ekkor Matilde meglátta az iratokkal teli dobozt egy gerenda alatt égni, miközben a fiú köhögött a csukott ajtó mellett. Csak a bizonyítékokért futhatott, vagy megmenthette.

3. RÉSZ
Matilde nem habozott. Vizes takaróba csavarta Jacintót, a munkapad alá tolta, és egy ronggyal befogta a száját. Aztán a leveses fazékot az égő zsákokra borította. A gőz megégette a karját, de sikerült egy keskeny utat tisztítania a lángok között.

– A sikátorajtó! – kiáltotta. – A fa korhadt az alsó zsanér közelében.

Ezequiel megragadta a hentestömböt, és a jelzett helyre hajította. A deszka a harmadik ütésre beszakadt. Először Jacintót húzta ki, majd visszament Matilde-ért, pedig a tető már nyikorgott. A lány kimentette a jegyzetfüzetet és egy konzervdobozt, amiben a nyugták másolatait tartotta. Rogelio szelencéjét eltemették, de nem égett el vele együtt az igazság.