Az elkövetkező napokban az iskola dinamikája teljesen megváltozott. Dylanből, a „furcsa fiúból”, akit mindenki kinevetett, hirtelen a tisztelet és a csodálat tárgya lett. Az emberek suttogtak a folyosókon, de ezúttal nem gúnyolódtak, hanem arról beszéltek, milyen hihetetlen önuralommal viselte a bántásokat. Sokan odamentek hozzá bocsánatot kérni, amit ő ugyanolyan csendes méltósággal fogadott, ahogyan a korábbi sértéseket is.

Kate eközben egyre jobban elszigetelődött. Nem azért, mert a többiek nyíltan kiközösítették volna, hanem mert a saját bűntudata felemésztette. Minden alkalommal, amikor belenézett a tükörbe, és meglátta a saját tökéletesre formázott, hosszú szőke haját, eszébe jutott az a huncut, de kegyetlen pillanat, amikor belevágott Dylan hajába. Eszébe jutott az a gyermek, aki miatta nem kaphatta meg a parókáját.

Egy péntek délután, amikor az iskola már majdnem kiürült, Kate nem ment haza a barátaival. Helyette a könyvtárba ment, leült egy számítógép elé, és rákeresett arra az alapítványra, amelyről a cikk szólt. Órákon át olvasott. Olvasott a rákos gyermekekről, a kemoterápia okozta hajhullás pszichológiai hatásairól, és arról, hogy egy egyszerű paróka hogyan adhatja vissza egy kislány vagy kisfiú önbizalmát a legnehezebb időkben.

Minél többet olvasott, annál jobban érezte a mellkasát szorító fájdalmat. Rájött, hogy a felszínes világa, ahol a népszerűség és a külső megjelenés mindennél fontosabb volt, mennyire üres és jelentéktelen.

Hétfő reggel Kate egy nagy elhatározással érkezett az iskolába. Nem ment a barátaihoz a szokásos találkozóhelyükre. Helyette egyenesen Dylanhez sétált, aki éppen a szekrényéből vette ki a könyveit.

– Dylan – szólította meg halkan, de határozottan.

A fiú becsukta a szekrény ajtaját, és ráfordította sötét tekintetét. Nem volt benne harag, csak ugyanaz a kifürkészhetetlen nyugalom.

– Utánanéztem az alapítványnak – folytatta Kate, és a hangja kissé remegett. – Tudom, hogy egy bocsánatkérés nem hozza vissza azt, amit elvettem. És azt is tudom, hogy nem tudom meg nem történtté tenni a múltat. De szeretném jóvátenni.

Dylan csendben hallgatta.

– Hogyan? – kérdezte végül, egyszerűen.

Kate vett egy mély lélegzetet. – Szeretném, ha elvinnél oda. A kórházba, vagy az alapítványhoz. Szeretném látni, hol tudok segíteni.

A fiú egy pillanatig habozott, mintha mérlegelné a lány őszinteségét. Aztán lassan bólintott. – Szerdánként délután megyek be önkénteskedni. Jöhetsz velem.

Az a szerda délután megváltoztatta Kate egész életét. Amikor beléptek a gyermekkórház onkológiai osztályára, a levegő nehéz volt a fertőtlenítőszag és a visszafojtott aggodalom keverékétől. Kate még sosem járt ilyen helyen. Színes rajzok borították a falakat, próbálva vidámságot csempészni abba a térbe, ahol a legmélyebb emberi fájdalom lakozott.

Dylan bemutatta őt egy hétéves kislánynak, Miának. Mia sápadt volt, a feje teljesen kopasz, de a szemei csillogtak, amikor meglátta Dylant.

– Dylan! – kiáltotta vékony hangon, és a fiú azonnal leguggolt hozzá, hogy megölelje.

– Szia, kis hős – mosolygott a fiú. – Hoztam neked valakit. Ő itt Kate.

Mia kíváncsian nézett a lányra, majd a tekintete Kate hosszú, aranyló hajára vándorolt. – Olyan szép hajad van, mint egy hercegnőnek – suttogta a kislány őszinte áhítattal.

Kate érezte, hogy a könnyek gyülekeznek a szemében. – Köszönöm, Mia – válaszolta elcsukló hangon. – Te is nagyon szép vagy.

Később, amikor kiléptek a kórteremből, az egyik nővér odalépett Dylanhez. – Tudod, Dylan, Mia volt az a kislány, aki a te hajadból készült parókát kapta volna a jövő hónapban. Most, hogy újra kell kezdenünk a gyűjtést, valószínűleg csak karácsonyra lesz meg a megfelelő mennyiség.

A szavak úgy találták el Kate-et, mint egy fizikai ütés. Nem csak egy arctalan statisztikáról volt szó többé. Miáról volt szó. Ő volt az, akit megfosztott a lehetőségtől egy ostoba, nevetséges tréfa miatt.

Aznap este Kate nem tudott aludni. Órákig ült az ágyán, a tükörrel szemben, és a saját haját nézte. Azt a hajat, amire mindig is oly büszke volt. Amit a barátai irigyeltek, és ami a “tökéletes Kate” imázsának elválaszthatatlan része volt. Majd eszébe jutott Mia csillogó tekintete, és Dylan szavai: Pontosan ezért nem szabad soha olyasmiből gúnyt űzni, amit nem értesz.

Reggel, amikor az iskola kapui kinyíltak, és a diákok áramlani kezdtek a folyosókon, mindenki megállt, amint meglátták őt. A suttogás futótűzként terjedt.

Kate belépett a főbejáraton. A gyönyörű, hátközépig érő szőke haja eltűnt. Helyette egy egészen rövid, fiús fazont viselt. Az arca nyitott volt, és bár látszott rajta egy kis bizonytalanság, a szemei határozottságot sugároztak.

Amikor belépett az első órájára, az osztályteremben síri csend lett. Még a tanár is meglepődve ejtette le a krétát. Dylan a hátsó padban ült, felemelte a tekintetét a könyvéből, és a szemei tágra nyíltak a meglepetéstől.

Kate odasétált a fiú asztalához, és egy gondosan lezárt, átlátszó tasakot tett le elé. A tasakban ott volt az ő saját, hosszú szőke haja, gondosan copfokba fonva.

– Harminc centiméter – mondta Kate, és a hangja végre nem remegett. – Utánanéztem. Ennyi kell egy parókához. Kérlek, add át az alapítványnak… Miának.

Dylan némán nézte a tasakot, majd felnézett a lányra. Az arcán először jelent meg valami, ami nem a megszokott hűvös nyugalom volt. Elismerés volt.