Sándor egy egyházi hatóság által lepecsételt dokumentumot helyezett az asztalra.

– Különleges alkalom a házasságkötés.

Inés rémülten nézett rá.

– Kivel tervezel összeházasodni?

-Veled.

Beatriz egy halk sikolyt hallatott.

Alejandro elmagyarázta, hogy az újságok máris beszámoltak egy titkos viszonyról. Ha Inés egyedülálló marad, örökre kiközösítik a társadalomból. Ha tagadja a történetet, az Alvarado család azzal vádolhatja, hogy megtámadta.

„Feleségre van szükségem” – fejezte be. „De nem olyan nőt akarok, aki a vagyonomra hajt. Olyasvalakit akarok, aki képes megvédeni egy idegent, még akkor is, ha tudja, hogy mindent elveszít.”

– Nem vagyok árucikk.

„Ezért kínálok fel neked egy választási lehetőséget. Elutasíthatsz engem, és garantálom, hogy te és a húgod méltósággal élhettek. Vagy márkinővé válhatsz, és mellettem harcolhatsz.”

Inés a lejárt lakbérre, Beatriz sérült kezére és a télre gondolt, amikor szinte semmi élelmük nem volt.

– A nővéremnek saját háza és élethosszig tartó nyugdíja lesz.

-Megadott.

– Senki sem kényszerítheti arra, hogy elhagyja azt a házat.

– Az ő nevén lesz.

– És soha nem fogja a szegénységemet arra használni, hogy megalázzon.

Alejandro a tekintetét fogva tartotta.

– Ha valaha is ezt teszem, jogod lesz elhagyni engem, és elvenni a vagyonom felét.

Még aznap délután összeházasodtak egy magánkápolnában.

Inés egyetlen kék ruháját viselte. Nem volt virág, nem voltak vendégek, nem szólt zene. Amikor Alejandro felhúzta a gyűrűt az ujjára, erősen tartotta, mintha tudná, hogy mindjárt feladja a lábait.

A Valdeoro-palotába érkezve egy sor szolga várta őket.

– Ő a márkinő – jelentette be Alejandro. – A hatalma ebben a házban egyenlő az enyémmel. Aki kevesebb tisztelettel bánik vele, annak távoznia kell.

A következő napokban varrónők, ékszerészek és szobalányok változtatták Inést egy olyan nővé, akit alig ismert fel a tükörben. Alejandro azonban csak vacsorán jelent meg. Egy rendkívül hosszú asztal egyik végén ült, és udvariasan beszélt róla, mintha szövetségesek lennének, akik egy szerződést írnak alá.

Az első próbatételre az alkirály által rendezett bálon került sor.

Inés Alejandro karján lépett be, sötétkék bársonyruhában és gyémánt nyakláncban. Azonnal suttogás hallatszott.

Doña Gertrudis Alvarado az útját állta.

–Milyen meglepő itt látni. Néhány nőnek lenne annyi tisztessége, hogy elbújjon, miután úgy viselkedett, mint egy ribanc.

Inés úgy érezte, minden szem rá szegeződik.

Sándor nem lépett elé, hogy megvédje. Mellette maradt.

– Doña Gertrudis – mondta –, azt mondták nekem, hogy a férje nehézségekkel küzd a hagyatékával.

A nő mosolya eltűnt.

– Nem tudom, mire célzol.

– Tegnap megszereztem az ingatlanaira vonatkozó váltókat. Most én vagyok az egyetlen hitelezője.

Amália elsápadt.

„A feleségem arra kért, hogy legyek együttérző” – folytatta Alejandro. „Neki köszönhetően a családja megtarthatja az otthonukat. Soha többé ne tévesszétek össze a kedvességét a gyengeséggel.”

Alejandro a szoba közepére vezette Inést.

„Kifizette az összes adósságát?” – suttogta, miközben táncolni kezdtek.

–Szórakoztató befektetésnek tartottam.

Inés őszintén felnevetett. Alejandro úgy nézett rá, mintha az a hang értékesebb lenne, mint az enyémek.

– Veszélyes ember vagy.

–És idegenekkel csókolóztok. Jó párost alkotunk.

A következő hetekben megszűntek két idegen lenni, akiket egy botrány fűz össze. Inés felfedezte, hogy Alejandro hajnalig dolgozott, ellenőrizte a bányászok körülményeit és özvegyek nyugdíját fizette. Felfedezte, hogy az asszony élelmiszert küldött szegény családoknak anélkül, hogy bárkinek is elárulta volna a nevét.

Amikor véget ért a társasági időszak, a Querétaro közelében lévő Valdeoro tanyára utaztak. A kíváncsi szemek elől elzárva páncéljaik elkezdtek leomlani.

Egy esős éjszakán Inés Alejandrót több könyvelési könyv tetején alva találta. Takarót terített a vállára, de a fiú felébredt, és gyengéden megfogta a csuklóját.

„Amióta anyám meghalt, senki sem gondoskodott rólam” – vallotta be.

– Talán azért, mert senkit sem enged a közelébe.

– Átmentél egy egész szobán anélkül, hogy engedélyt kértél volna tőlem.

Találkozott a tekintetük. Alejandro felemelte a kezét, és megérintette Inés arcát.

– A megállapodásunkban ez nem szerepelt.

-Milyen dolgot?

– Hogy egész nap arra várt, hogy lássa.

Inés már éppen válaszolni akart volna, de sürgető kopogások rázták meg a könyvtár ajtaját. Egy szolgáló több vendég érkezését jelentette be, köztük Don Ramiro Villaseñort, Alejandro politikai riválisát.

Ramiro az első pillanattól fogva megvetéssel tekintett Inésre.

Vacsora közben megemlítette, hogy egy származás nélküli nő nem válhat igazi úrhölgyvé egy olyan háznál, mint Valdeoro. Alejandro már majdnem kidobta, de Inés megkérte, hogy ne reagáljon. Valami ismerősnek tűnt abban a férfiban.

Azon a reggelen Inés fényt látott a hacienda archívumában. Bement, és ott találta Ramirót, aki a bányanyilvántartást nézegette.

-Mit keres?

Ramiro lezárta a regisztrációt.

– Bizonyítékok arra, hogy ön és a férje a Koronától lopnak.

– Vagy talán hamisítani akarja őket.

A férfi elmosolyodott.

„Okosabb, mint a bátyja.” Tomás sosem értette, hogy a kártyajátékot manipulálták.

Inés mozdulatlan maradt.

– Ismerted Tomást?

„Fizettem a lánynak, aki azzal vádolta, hogy meggyalázta. Csak arra kellett kényszerítenem, hogy megházasodjon, és átadjam neki az apjától örökölt földet. De a fiú ragaszkodott a párbajhoz.”

Az igazság egy lövés erejével sújtott Inésre. A bátyja soha nem csalt, és nem is idézte maga maga elé a szerencsétlenséget. Ramiro áldozata volt.